Mándy utolsó vacsorája örök emlék számára

Amerikai–magyar művészházaspár volt az étterem tulajdonosa: Kathleen Gati színésznő és Dettre Gábor filmrendező. Két évvel a nyitás előtt, 1993-ban mutatták be A színésznő és a halál című közös dokumentumfilmjüket. Gáti Kati arra a nyolc hónapra emlékezik vissza a kamera előtt, amikor haldokló édesanyját ápolta, és kísérte végig azon az úton, amelyről egyedül jött vissza. Az Off Broadway étterem és kávézó is volt egyben filmforgatásokon készült fotókkal, gyertyás asztalokkal, selyemlámpaernyőkkel, csipketerítőkkel. Mándy Iván a feleségével, dr. Simon Judittal, Szilágyi Ágnes Judit történésszel, akinek nagybátyja volt az író, valamint műfordító barátjukkal, John Batkival, vagyis Bátki Jánossal jöttek egy jót vacsorázni azon az októberi estén. Vacsora előtt whiskyt ittak és banánt ettek, kedélyes, kellemes hangulatban beszélgettek. Másnap reggel Mándy Iván nem ébredt fel. Álmában érte a halál.

Dettre Gábor, a Balázs Béla-díjas filmrendező ma Belgiumban él. Legutóbbi filmjét, a megindítóan szép Csendes éjt Molnár Piroska és Vilmányi Benett főszereplésével készítette. Arra a bizonyos estére, amelyet Mándy Iván náluk, a sokak által kedvelt belvárosi éttermükben töltött, mind a mai napig pontosan emlékezik.

Mitől volt olyan nagy vonzereje a helynek, hogy még az akkori újságok is felsőfokon írtak róla?

Ezt nem csak én állítom, a vendégeinktől is hallottuk: az Off Broadway volt az első igazán organikus, bio jellegű étterem Budapesten. Csak azért nem tudott százszázalékosan az lenni, mert a kilencvenes években még hiány volt sok mindenből Magyarországon. Nyolcvan-nyolcvanöt százalékban mégis sikerült olyan ételeket és süteményeket készítenünk, amilyeneket Katival együtt elképzeltünk, és New Yorkból ismertünk. Nagyon komoly minőségű fogásokat és italokat szolgáltunk fel, ezért volt népes vendégkörünk. Az étlapunkon főleg olyan ételek szerepeltek, amelyeket mi is szerettünk. Borokat például Villányból rendeltünk, a legjobb borászatokból. Igazán rövid idő alatt futtattuk fel a vendéglőt. Nem kizárólag művészek számára hoztuk létre, de miután hazajöttünk Amerikából, és itthon is egyre többet dolgoztunk, a szakmán belül gyorsan ismertekké váltunk Katival. Szabó Istvántól Simó Sándorig sokan jártak hozzánk, de még a fiatal rendezők közül is. Pálfi György, Hajdu Szabolcs, Török Ferenc is megfordult nálunk. Politikusok is jöttek, miniszterek. Egy idő után aztán beindult Kati Nusi-Nasi biznisze is.

Emlékszem a különleges, amerikai recept alapján készült, habkönnyű mákos szeletekre, amelyek Koltai Róbert Sose halunk meg című filmjének Gáti Kati által csodásan megformált Nusikájáról lettek elnevezve. De térjünk rá a Mándy Iván vezette négyfős társaságra. Milyen benyomást tett önre az író?

Szikár, törékeny, jóképű férfiembernek láttam. Bevallom, fel sem ismertem volna, ha a felszolgálók egyike nem figyelmeztet, hogy megjött Mándy Iván. Erre azonnal felkaptam a fejem, és konstatáltam, hogy valóban ő az. Asztalfoglalásuk volt, úgy érkeztek meg. Borzasztó helyes volt a társaság. A felszolgálók közül egyébként egy sem volt szakmabeli. Mint ahogy Katival együtt mi sem voltunk azok. Mi persze direkt így választottuk meg őket. A nyitás előtt egy-két évvel érkeztünk meg Magyarországra, és figyelmeztetésképpen mindenkitől azt hallottuk, hogy legyünk óvatosak, mert a hivatásos pincérek közül sokan nem annyira kedvesek, inkább kiégettek, plusz zsebre is dolgoznak. Ebből adódóan mi értelmes, intelligens embereket alkalmaztunk. Művészeti egyetemre és bölcsészkarra járó fiatalokat, akik nagyon helyesek voltak, bár sokszor teljesen elveszetten kószáltak a vendégek között. Hangosan kérdezgették: Elnézést, ezt ki rendelte? Néha fogalmuk sem volt róla, melyik asztalhoz mit kell kivinniük. Ezzel együtt nagyon kellemes hangulatban dolgoztunk, amit Mándy Iván is észrevett. Meg is jegyezte, hogy mennyire otthonos és polgári a hely, berendezésével egy számára rokonszenves, letűnt világot megidéző. Csupa egyedi darab, főleg az Ecseri úti bolhapiacról. Nem készletek, hanem egymástól különböző kávéscsészék, kecses poharak, polgári ízlésről árulkodó tárgyak, horgolt és hímzett terítők az asztalon. Mándy Iván nagyon kedves volt. Regélt a konyhánkról, hogy milyen finomak az ízek. Ahhoz képest, hogy milyen törékeny ember volt, tisztességesen, nagy élvezettel evett.

Kedélyesen, kellemes hangulatban vacsoráztak, emlékezett később Judit, a felesége. Mándy Iván egy komplett vacsorát megevett, és úgymond desszertnek kért még egy karfiollevest. John Batki szerint a szokásosnál kicsit többet evett. Judit tanácsa ellenére kérte a második levest, Batki pedig biztatta, hogy no, csak rajta! Végül is édesség helyett rendelte.

Erre nem emlékszem, de csak azért nem, mert sem én, sem Kati nem rajongtunk a karfiollevesért. Az viszont megmaradt az emlékezetemben, hogy közben és utána is, amikor már fizettek, Iván biztosított róla, hogy minden ízlett neki. Kezet nyújtott, megköszönte, és beírt az emlékkönyvünkbe, amely a nyitás napjától kezdve ki volt téve. Nagyon érdekes lenyomata ez a könyv annak a rövid időszaknak, annak a kornak.

A vacsora után, úgy 11 óra felé rövid sétára indult a négyfős társaság. Merre vették az irányt? Erre emlékszik még? Batki később ezzel kapcsolatosan is tett egy megjegyzést Mándynak címezve: „Kicsit meglepődtem, hogy egy sétát javasoltál, mert a járkálás az utóbbi időben azért egyre nehezebben ment Neked...”

A séta előtt azonban történt még valami. Iván elindult, egyedül lépett ki az utcára, a többiek bent beszélgettek még egy rövid ideig. Amikor kikísértem őket, a bejárat előtt észrevették, hogy Iván nincs sehol. Elment. Fogalmunk sem volt, hova, mi történhetett? Egy pillanatra meg is ijedtünk. Nem volt még akkoriban mobiltelefon, nem tudtuk megkérdezni tőle, hol érjük utol? Mivel igen lassan járt, nem keltette beteg ember benyomását, de nem volt jó állapotban sem. Lassan, nagyon kedvesen beszélt, mosolygott. Nézelődtünk jobbra-balra, de sehol nem láttuk. Elképzelni sem tudtuk, hová tűnhetett. Elindultunk ki erre, ki arra, ki amarra, hátha... de semmi! Én egy idő után visszamentem az étterembe abban a reményben, hogy a többiek közül valaki már rátalált, vagy lesz valami hír róla. Nem volt. Emlékezetem szerint egy órán át kerestük őt mindenfelé, a közeli utcákban. A felesége rögtön megemlítette, hogy Iván itt nőtt fel, itt volt fiatal, ezen a részen, nem tévedhetett el. Akkor talán csak elkószált, nyugtattuk egymást, aligha akart ő egyedül hazamenni. Körül akart nézni a környéken Talán rég járt ezeken a helyeken. Hirtelen tűnt fel. Egyszer csak felbukkant a sötétben. Az egyik pincér vette őt észre. Jelezte, hogy minden rendben, Iván már közeledik felénk.

Akkor aztán együtt indult el a társaság, de nem sokkal távolabb, a Jókai és az Aradi utca sarkán megálltak. Mándy felmutatott a sarokház emeleti ablakaira, hogy ott született. Ön huszonhárom éves volt, amikor elhagyta Magyarországot, és Amerikába ment. Ismerte már abban az időben Mándy Iván írásait?

Tudtam róla, olvastam is tőle pár dolgot, a szó legnemesebb értelmében vett polgári íróként jött át nekem. Egy régi világ jeles képviselőjeként. Miután megnéztem Sándor Pál két filmjét, a Mándy-novellák alapján készült Régi idők fociját és a Szabadíts meg a gonosztólt, megint kezembe vettem valamelyik könyvét. Szerettem a világát, a stílusát. Azt nem mondhatom, hogy a kedvenc magyar íróm volt, mert nagyon hamar kimentem Amerikába, és nem ástam bele magam mélyen a magyar irodalomba. De jól ismertem Weöres Sándort és Nagy Lászlót is. A legnagyobb olvasmányélményeim ma is élnek az emlékezetemben. Krúdyt is nagyon szerettem. Huszárik Zoltánnal, a Szindbád zseniális rendezőjével remek estét töltöttünk együtt Pécsett, ahol a jogi egyetemen végeztem. Utána kerültem fel Budapestre, és rendezőasszisztens lettem a filmgyárban, mert rendező akartam lenni.

Azután az emlékezetes este után már nem is találkozhatott újra Mándy Ivánnal, ugyanis másnap reggel nem ébredt fel álmából. Döbbenetes élmény lehetett: lelkileg közel kerül egy emberhez, akit már soha többé nem láthat. Hol érte az író halálhíre?

Ott, ahol elbúcsúztam tőle. A vendéglőnkben. Bementem reggelizni, jöttek a pincérek, és az egyikük közölte, hogy meghalt Mándy, bemondta rádió.

Az író feleségét is váratlanul érte a halála. Semmi jel nem utalt arra, hogy ez ilyen hirtelen bekövetkezik. Miután hazaértek, Mándy arra panaszkodott, hogy elfáradt kicsit. Lezuhanyozni sem volt kedve. Majd reggel, mondta. Judit semmi meglepőt nem látott ebben. Mint elmondta: Mándy korán kelő volt, magától felébredt, nem volt szüksége csörgőórára. Általában ő ébresztette a feleségét, hogy időben elindulhasson a munkahelyére. Azon a bizonyos reggelen azonban Judit ébresztés nélkül nyitotta ki a szemét.

Most hallom először ezt a történetet. Azt mondják, nincs ennél szebb halál. Elaludni, és nem felébredni.

Tudat alatt Mándy Iván talán vágyott is erre. Így elmenni a földi létből, ilyen szépen, fájdalmak nélkül. Amikor délutáni alvása során meghalt az írótársa, Szentkuthy Miklós, a következőképpen kommentálta: „Persze hogy szomorú... igen, gyászolunk, de én csak arra gondolok, ez gyönyörű. Hát így is lehet? Így elmenni?”

Mellbevágó volt a hír, hogy nincs többé. Nagyon kevés ilyen élménye van az embernek. Kellemesen eltölt egy estét valakivel, akiről másnap reggel azt hallja, hogy meghalt. Gyertyát gyújtottunk az emlékére az étteremben. Kitettük a pultra, ott égett órákon át.