Ma 10 éve ment el a rocksztár, aki megkoreografálta saját halálát

„Nézz fel ide, a mennyben vagyok” – szól a Lazarus első sora. Nem véletlen, hogy a holtakból feltámadott Lázár szerepében szól hozzánk ebben a dalban, amelynek videóklipje felkavaró és hátborzongató. Bowie kórházi ágyban fekszik bekötött szemmel, a végén pedig belép egy szekrénybe és magára zárja az ajtót. A Blackstar lett az egyik legjobb lemeze. 

Csak a legnagyobbak tudnak úgy távozni, hogy halálos betegen is erőt adjanak a rothadó bolygón maradt szerencsétleneknek ahhoz, hogy szebbnek és értelmesebbnek lássák az életüket, és hogy szeretetükkel és elismerésükkel cserébe szentté avassák, amit ő kétségtelenül ki is érdemelt.

Az említett klip hat nappal halála előtt jelent meg, és mi azt hittük, ezúttal is egy karaktert játszik, egy szerephez sminkelték ilyen betegre. 

A nagy átváltozóművész 

Mert David Bowie egész pályafutása alatt, csaknem ötven éven át szerepeket játszott. A rockzene átváltozóművészének titulálták, de talán inkább a műfaj legérzékenyebb színésze volt. Ő hozta be a rockzenébe a sci-fi elemeit (Space Oddity, Ziggy Stardust), „feltalálta” a külsőségekre épülő glam rockot és az agyat megmozgató art rockot (Low, Heroes), újraértelmezte a popzenét (Let's Dance, Tonight), bátran meglovagolta a junglehullámot (Earthling), a Blackstar készítése közben pedig állítólag Kendrick Lamar lemezét hallgatta rongyosra, azaz megint a legújabb, leginkább előre mutató dolog érdekelte. Mint ahogy állandóan figyelte, mi történik a zenében. Emellett játszott filmekben, alapított pantomimtársulatot, szerepelt Az elefántember Broadway-előadásában, festményeket gyűjtött – mindig is izgatta a vizualitás. A Blackstar címadó számának tízperces videója is inkább egy avantgárd kisfilm, mint klip, és rengeteg képi utalást tartalmaz Bowie „előző életeire” . 

Halála nemcsak egy korszak lezárása volt, hanem egy gondosan felépített, művészileg példátlan búcsú beteljesedése is. Bowie ugyanis még a távozását is megkoreografálta, műalkotássá formálta – ahogy egész életében tette mindazzal, amihez hozzáért. 

Egy kulturális jelenség

Nem egyszerűen rocksztár volt, sokkal inkább kulturális jelenség, aki újra és újra feltalálta önmagát, miközben folyamatosan tágította a könnyűzene, az identitás és az önkifejezés határait. Kevés előadó mondhatja el magáról, hogy évtizedeken át nem csupán követni, hanem alakítani tudta a korszellemet. 

Remek érzékkel ismerte fel a tehetséget másokban is. Nemcsak önmagát újította meg, hanem katalizátorként működött: elég Lou Reed berlini korszakára, Iggy Pop újjászületésére vagy a Talking Heads és később a Nine Inch Nails melletti kiállására gondolni. Bowie nem félt attól, hogy az „új hangok” mellett álljon – sőt, rendszerint elébük ment. 

Identitás, másság, szabadság

Ő volt az egyik első világsztár, aki nyíltan játszott a nemi szerepekkel, a szexualitás sokféleségével és az identitás fluiditásával. A hetvenes évek elején mindez radikálisnak, sőt botrányosnak számított. Bowie azonban nem kiáltványokat fogalmazott meg, hanem példát mutatott azzal, ahogy létezett, ahogy megjelent, színpadra állt úgy, ahogy addig kevesen merték.

Ez a szabadság sokak számára releváció volt. Rajongók generációi érezhették azt Bowie-t látva, hogy nem kell megfelelniük előre gyártott mintáknak. A rockzene addigi „lázadása” nála az önazonosságban öltött testet. 

Mi maradt utána?

Tíz évvel a halála után David Bowie nem porosodó legenda, hanem élő hivatkozási pont. Hatása ott van a mai pop- és rockzenében, az alternatív kultúrában, a divatban, a filmben és az identitáspolitikáról szóló gondolkodásban is. Dalai nem egyszerűen „jól öregedtek”, hanem folyamatosan új jelentéseket kapnak – ahogy a világ is változik körülöttük.

Legnagyobb öröksége talán az, hogy megmutatta: a változás nem gyengeség, hanem erőforrás. És hogy a könnyűzene – minden könnyedsége ellenére – lehet komoly, kockázatos és mélyen emberi művészet.