Létfene - Zenés helyzetjelentés a világunkról

A Létfene című album visszaidéz egy rég letűnt korszakot – a hetvenes évek hard rockját és dallamos metálját. Hol vannak már a nagy héroszok, a kísérletező, fúziós bandák, a progresszív rock mint olyan, vagy a koncept-albumok? Hiszen lemezkiadók is alig vannak... Ardamica Zorán visszaröpít minket abba a dicső múltba, amikor még számított a gondos szerkesztés, az érzékenység, a gondolatok, és amikor még csak azok csinálhattak „nagylemezt”, akik a kiadók szerint is készen álltak rá. 

Mint egy regény fejezetei

Az első dolog, ami elmondható a Létfene című albumról, hogy rajta szereplő hét dal szépen összekapcsolódik, és kirajzolnak egy markáns zenei ívet. A szerzőt hidegen hagyják a legújabb trendek, divatirányzatok, maradt a jó öreg, őszinte rockzenénél. És a szövegek is összetartják az anyagot, ettől egy kicsit olyan az egész, mintha egy regény fejezeteit hallgatnánk. 

Be kell vallanom, hogy hetek óta készülök írni róla, de közbeszólt az energiadeficit, illetve volt a dologban némi tudatos hárítás is. A Létfene ugyanis nem a szórakoztatásról szól. Sőt, ha túlságosan jókedvűen kezdjük hallgatni, a végére letargiába eshetünk. 

Néhány szó a szerzőről

A losonci születésű, Füleken élő Ardamica Zorán nemcsak rocker, hanem költő is, továbbá az irodalomtudományok doktora, irodalomtörténész, publicista, de volt már egyetemi oktató és zeneiskola-igazgató is – hogy csak az általam ismert arcait villantsam fel. A dunaszerdahelyi NAP Kiadó egyébként nem igazán foglalkozik lemezekkel, az ő esetében azonban eddig már kétszer is kivételt tett.

Első szólóalbuma a Mordent Project volt (2018) volt, arról itt írtunk. Másodszorra egy alkalmi zenéket tartalmazó korongot csinált Partita Ceremonia címmel, segítő szándékkal, hogy a városi rendezvényeken, megnyitókon, bevonulásokkor, díjátadókon ne valami random giccset használjanak. Itt szerzőnk megcsillanthatta klasszikus zenei műveltségét is. 

Érdemes még tudni róla, hogy a 90-es években volt egy zenekara, A Romlás Virágai, akik természetesen Charles Baudelaire, a francia szimbolista költő verskötetéről kapták nevüket. Meg is jelent egy kazettájuk, melyet kincsként őriznek a szerencsés tulajdonosok. A mostani CD-n több dallam is megidézi számomra azokat a régi dalokat, vagyis Ardamica Zoránnak felismerhető zenei világa van, és ez bizony nagy dolog. Blues-alapú, metál-alapú, legtöbbször szigorú, néha játékos riffeket kombináló, a hetvenes évek progresszív rockjára is kacsintgató, és a classic rocknak elkeresztelt zsáner elemeit is tartalmazó zene ez. De van benne valami nehezen körülírható, nagyon magyar vonás is. Szerintem érezhető rajta, hogy Európa közepén született, annak is egy Isten által ritkábban csekkolt régiójában, Nógrádban. Ardamica Zorán világ életében ide kötődött, előbb Losonchoz, majd Fülekhez, de ismeri a nyugat-szlovákiai viszonyokat is, azaz van összehasonlítási alapja.

Még mindig nem a szövegekről

A zenészektől gyakran megkérdezik, hogy kinek szánják az új lemezt. Általában azt válaszolják, hogy mindenkinek, akit érdekel. Itt viszont ne várjon fülbemászó slágereket a kedves hallgató. Itt zenei szempontból főleg a felépítés, a hangulat és a hangszerelési ötletek izgalmasak, vagyis ez bizony felnőtteknek szól – de még közülük sem mindenkinek. Elnézést az „üzletrontó” megjegyzésért, de hát jól tudom, hogy ebben aztán tényleg nincs üzlet. Még csak zenekar sincs Ardamica Zorán mögött. 

Az összes hangszert ő játszotta fel, az elektromos és akusztikus gitárt, a basszusgitárt, a billentyűs hangszereket, és persze ő énekel. Mivel a rock and roll-hangszerek közül egyedül dobolni nem tud, ebben Botos József segítette ki. Van két vokalista, Botos Katalin és Steve Misík, hogy színesebb legyen az éneksáv. Balog Zsolt pedig szaxofonon fúj pár taktust a Nem harcolsz című számban, amelynek gitárszólóját Farnbauer Péter játssza. Az ismert zenész és producer komáromi stúdiójában vették fel az albumot, ő csinálta a keverést is, és ha már ott volt, gitáron is beszállt két számba. (Érdekes, hogy a „létfene” szót pont a fivére, Farnbauer Gábor találta ki, Az ibolya illata című kultikus, 1992-es „gondolatregényben” bukkan fel). 

Aki nem ért magyarul, észre sem veszi, hogy ez egy tömény társadalomkritika. A zene ugyanis „fejrázós”, néha kifejezetten laza és vidám, színpad előtt táncolós - mintha a szerző ellenpontozni akarta volna a szövegeket…, amelyekre végre rátérek. 

Tényleg nincs remény 

Az emberiség nem és nem hajlandó tanulni hibáiból, sőt egyre rosszabb irányba tart. Akik a szocializmusban nőttek fel, azokat egy életre megnyomorították lelkileg. Nem gondolkodunk, csak bólogatunk. Képtelenek vagyunk kimászni a saját magunk által ásott gödörből. Hová tűnt az őszinteség? Miért hódolunk be a hatalomnak? 

Egy könyv fülszövegbe ezt írnám, és meg is lennénk. De hát ez egy lemez, úgyhogy nézzünk néhány idézetet!

„Álmodjunk életet míg fel nem ébredünk, az elmúlás színpadán játsszuk végzetünk” (Részeg blues)

„Hazugságbombák emberfejekben, gondolatlárvák agylebenyekben, penészednek vagy rohadnak szépen, halott városka lyukas zsebében. Düledékvárosnak romos a vára tanulságoknak magas az ára, magas az ára, kifolyt a vére a történelem piacterére” (Halott város)

„Aggaszt a ballaszt/mást nem is hallasz/lehúzza a mélybe a lényeget/teljesen hiába fékezed/fáradt a lényeg/e labilis részeg/amúgy is billegve lépeget/leigázza bármikor a gépezet” (Aggaszt a ballaszt)

 „Őszintén berúgni/nem merhettél soha/lenyelted a nyelved/nem voltál ostoba/lenyelted a békát/meg a savanyú sört/a tehetetlenség/totálisan eltölt” Mert: „mindenki besúgott/tudta, neki így jó”(Besúgó).

Az „elbeszélő” nem lázadó pózban szólal meg, hanem a megfigyelő hangján. Lelkiállapota alapvetően letargikus, de nem passzív: pontosan felismeri a csapda természetét, miközben már nem hisz a menekülés lehetőségében. A sorokból egy belsőleg kolonizált ember képe bontakozik ki, akit a rendszer nem kívülről nyom el, hanem belülről rothaszt. Lásd: „hazugságbombák emberfejekben”, „gondolatlárvák agylebenyekben”.

Mondanivalójának középpontjában az az egzisztenciális tapasztalat áll, hogy a félelem, az öncenzúra és az alkalmazkodás lassan személyiséget (de)formál. A „nem mertél őszintén berúgni” vagy a „lenyelted a nyelved” egy egész életstratégia metaforái. A túlélés ára a belső szabadság feladása, és ennek tudata tölti meg a lemezt szomorú belenyugvással.

Visszatérő motívum a gépezet, az a személytelen erő, amely lehúzza a „lényeget”, amely ellen hiába fékezel, és amely végül természetessé teszi az árulást is. A Besúgó sorai különösen kegyetlenek ebben a kontextusban: nem démonizálnak, hanem normalizálnak – „tudta, neki így jó” –, vagyis azt mutatják meg, hogyan válik az erkölcsi kompromisszum a mindennapok logikájává.

Fontos, hogy ez a líra nem nosztalgikus és nem történelmi tablót fest. Az „elmúlás színpadán” játszott végzet nem egy zárt korszakhoz kötődik, hanem ismétlődő állapotként jelenik meg. Ettől válik a Létfene egyszerre generációs lenyomattá és időtlen diagnózissá. Arról szól, hogyan mérgezi meg egy rendszer – legyen az a szocializmus vagy ez a mostani hatalmi káosz – az emberek lelkét.

Ha egy mondatban kellene összefoglalni: Ardamica Zorán egy belsőleg levert nemzedék epikus gyászjelentését, amelynek legnyomasztóbb felismerése az, hogy a történelem ismétli önmagát.