Lakkozott körmökkel, mínusz ötven fokban

Nemrégiben láttam róla egy minivideót, hatalmas tengeri sirályok röpködtek körülötte vijjogva, szinte súrolva hosszú barna haját. Hitchcock mesternek is kedvére való lett volna a jelenet. Eszternek – aki ezen az expedíción ornitológusokkal dolgozott – a szeme se rebbent. Csodáltam, de nem csodálkoztam. Addigra már megismertem annyira, hogy tudjam, törékeny alakja vagány nőt rejt, aki ugyanolyan jól bánik a jegesmedve-riasztó pisztollyal, mint a kamerával, ugyanúgy illik hozzá a súlyos, pufi overall, mint a vékony selyemruha. Hamburgban kerékpáron jár, északon hószánt vonszolva menetel, és itthoni kedvenc salátáit rutinosan hátrahagyva ott meleg zsírt kanalaz az ebédjére.

Ahogy rád nézek, ízig-vérig mediterrán lányt látok, napfény és kék tenger illik hozzád, nem sötétség és jég. Hogy lehet otthonos számodra az Északi-sark?

Gyerekkorom óta a hideget szerettem. Nyáron, amikor 30 fokra kúszott a hőmérő, az óvónők riasztották az édesanyámat, hogy jöjjön értem, mert lázas vagyok. De nem voltam az, csak nem bírtam a hőséget. Édesanyám leültetett a hideg szobában, lehűltem és rendbe jöttem. Most is, 24 fok fölötti hőmérsékletnél már szenvedek. Én nem tudnék az Alföldön vagy egy dzsungelben fotózni, ahogy sok kitűnő kollégám.

Hogy kerültél New Yorkból, ahol nemcsak tanultál, hanem nagyon hamar komoly fotós sikereid is lettek, az Északi-sarkra?

Két évvel a fotósiskola elvégzése után kaptam az első megbízásomat egy amerikai magazintól. A szerkesztők látták a New York-i tűzoltókról készült képriportomat, illetve a veszélyeztetett tengeri teknősök megmentésén dolgozó csapatokról készült felvételeimet. Úgy gondolták, én lennék a legmegfelelőbb ember, aki az amerikai parti őrség hajójának kutatóihoz csatlakozhat. Amikor megtudtam, hogy a megbízás a Jeges-tengerre szól, eldobtam mindent, átütemeztem két heti munkámat. Fogalmam se volt, mit kell felvennem, milyen felszerelést kell vinnem, mit jelent az Északi-sarkon dolgozni, de éreztem, hogy az életemet fogja megváltoztatni. Ott, azon a hajón eldöntöttem, hogy a fotográfiai munkámat az Arktisznak szentelni. Ez pont 10 éve volt, és azóta 27 expedíciót dokumentáltam. Néhányat a Déli-, de a legtöbbet az Északi-sarkon.

Mi az erősebb benned, a kíváncsiság – ilyen cudar körülmények között hogyan lehet dolgozni, mit lát a kamera sötétben, mennyi ideig bírod a szabadban – vagy a küldetéstudat?

Azóta, hogy megkaptam a belépőt erre a területre, óriási küldetéstudat, felelősségérzet van bennem. A világnak ez a része változik a legesleggyorsabban. 2019 óta járok a Spitzbergákra, és látom, mi történik. A kutatófalunk közelében van egy olvadó gleccser, a Kronebreen. 2023-ban volt a legnagyobb visszahúzódása, 400 méter. Drámai! Tavaly nyáron megdőlt a melegrekord, plusz 21 fok volt. Az Arktiszon! Négy hónapig teljes sötétség van, ilyenkor járok vissza. Körülbelül 30-40 ember él a faluban, akik klíma- és környezeti kutatásoknak szentelik az életüket. Sok a nő közöttük. A Sarkvidéki éjszaka csillagai fotósorozatom róluk szól.

Ahogy a képeidet néztem, sokféle országból érkeztek, sokféle szakmát képviselnek. Mi bennük a közös?

A misszió. Mindegyiküknek missziója a terület megvédése, és fel akarják hívni a figyelmet a globális felmelegedés miatti környezeti változásokra, melyek az egész Földre kihatnak. Mindenkiben óriási a szeretet a jeges világ iránt. Velük úgy érzem, hogy a barátaim között vagyok. Csak őket sokkal erősebbnek tartom, mint magamat. Nagyon vagányak, bátrak, de nem egóból, hanem szívből. Árnyékban élnek, nincs közösségi oldaluk, nem érdekli őket a hírnév, nem erre fókuszálnak, hanem a hivatásukra. Azért szeretném őket a pódiumra emelni, hogy megmutassam, milyen fantasztikusak.

Hány nő él a Ny-Alesund településen, amit te magad is a világ egyik legkietlenebb vidékeként jellemeztél?

Kiegyenlítődött a férfi-nő arány. De Norvégiában ez a természetes. Egyetlen villanyszerelő van a faluban, ő is nő, de van köztük pályát váltott tengerésztiszt, aki mérnökként dolgozik, és vannak klímakutatók, tengerbiológusok. Spanyolok, lengyelek, amerikaiak, és persze nagyon sok norvég. Kedvesek, befogadók. Keményen dolgoznak. A faluban hosszú távú kutatások zajlanak, mert ahhoz, hogy megértsük, a klímánk hogyan változik, több évtizedes, mindennapi mérések kellenek. Óriási adatbázis és tudás származik innen. A falu eredetileg bányásztelepülés volt. A sorsát egy omlás pecsételte meg, ami maga alá temette az embereket. Mélyen érintett, amikor megtudtam: Eszter-bányának hívták. 1967-ben alakították át kutatófaluvá.

Mit nehezebb elviselned, a hideget vagy az állandó sötétséget?

Nekem, nekünk a 24 órás sötétség időszaka a leggyönyörűbb. Olyan, mintha folyamatosan karácsony lenne. Teliholdkor leírhatatlanul csodás a csupa hó táj, és olyan csillagos eget látsz, amit már Európában soha.

Hogy tudsz mínusz 40-50 fokban kint dolgozni? Mit cipelsz? Hány kiló ruhát viselsz? Úgy be vagytok öltözve, mint az űrhajósok!

Nagyon jó a hasonlat. Amikor az ember kimegy a kutatófaluból, vagy amikor a MOSAiC expedíción lementünk a kivilágított hajóról, a Polarsternről, ahol három és fél hónapot töltöttem a teljes sötétségben, az tényleg olyan érzés, mintha az űrhajót hagynád el. Maga a felöltözés is sokáig tart. Ha mínusz 35 fokot mutat a hőmérő, és ahhoz jön egy erős szél, akkor mínusz 55 fokkal kell számolni. Fokozatosan öltözünk fel kifelé haladva, mert ha bent mindent magunkra húznánk, mire kiérünk, megizzadunk, ami életveszélyes. A ruha, cipő sok-sok kiló. A síszemüveg elengedhetetlen, erős szélben ki sem tudom nyitni a szememet. Kell, hogy legyen nálam nagy kaliberű fegyver és riasztópisztoly a jegesmedvék miatt. Át kell gondolni, hány vakut, hány fényképezőgépet viszek magammal. Annyi kalóriát égetek el egy-egy expedíción, amit étellel nem lehet pótolni. Nem tudok annyit enni, hogy ne fogyjak le. A jégtörőn minden egyes étkezésnél kitettek nekünk egy fazék folyékony, meleg zsírt, amit merőkanállal raktunk rá az ételünkre, pluszban. Én mindig három tányérral ettem, és háromszor raktam rá a folyékony zsírból, de még így is lefogytam az út végére.

Még vastagon beöltözve is igazi nő vagy. Hogy óvod a bőrödet, a hajadat a metsző hidegben?

Vannak speciális krémek, amik főleg zsírból állnak, és mielőtt kimegyek a mínuszokba, ilyet teszek az arcomra, és vastagon a kezemre. De amikor bent vagyok a házikóban vagy a hajón, ahol a levegő nagyon száraz – az Arktisz és az Antarktisz ilyen szempontból olyan, mint a sivatag –, a saját krémeimet, testápolómat, hajbalzsamomat használom. A száraz levegőn sokszor így is tönkremegy a kezemen a bőr.

Csak a sminkkészletedet hagyod itthon?

Nem, már azt sem, sőt még a piros körömlakkomat se. Húszéves korom óta piros körmökkel rohangászom. Amikor elkezdtem expedíciókra járni, a smink és a körömlakk itthon maradt. Sok esetben egyedül voltam nő, úgy éreztem, hogy be kell olvadnom a férfiak közé. Egy idő után rájöttem, hogy miért is? Izmos, szakállas, nagyon férfias férfiakkal dolgozom együtt, akkor én miért ne lehetnék nőies nő? Miért akarok más lenni, mint aki vagyok? És ettől a pillanattól kezdve festem a körmömet és finoman sminkelem magam.

Nagyon szép a fotód a kivilágított Polarsternről. Mit éltél át a sodródó jégtörőn? Félelmetes hangokat adhatnak a jégtáblák, miközben szorítják, lökdösik a hajót!

A jég nagyon dinamikus, folyamatosan törik, nyomta a hajót jobbról-balról, ennek nagyon erős csikorgó hangja van. A MOSAiC expedíció hónapjaiban sokszor ébredtem arra, hogy eldőltünk egyik irányba. Lementem a hajóról dolgozni, s mire visszajöttem, már a másik irányba dőlt. Kis túlzással egész nap fel s le mászik az ember a fedélzeten. De ez mind természetes nekem. Annyira szeretek ott lenni, hogy számomra minden egyes nap egy ajándék. Csak utólag fogod fel, mit éltél át. Amikor erről az útról hazajöttem, egyből Washingtonba repültem, a National Geographic egyik fesztiváljára, előadást tartani. A járdán sétálva vettem észre, hogy jé, nem kell figyelnem minden egyes lépésemre, nehogy beleessek a mínusz 1,8 fokos vízbe egy repedésnél, ami halálos lehet, és nem kell folyamatosan azt nézegetnem, hogy jönnek-e jegesmedvék, akik életveszélyesek lehetnek.

Nem bájos hógolyóbocsokat terelgető, az ember barátságát kereső mackók? Ahogy a közösségi média csodás történeteket mesélő minivideói sugallják?

Jaj, nagyon nem, és annyira dühös vagyok ezekre a mesterséges intelligencia kreálta hamisítványokra! Semmi közük a valósághoz! Ezt, ahol csak tudom, el is mondom. A jegesmedve prédának tekinti az embert! Ahhoz, hogy szabadon tudjak mozogni a terepen, rendszeresen részt kell vennem jegesmedve-biztonsági tréningen, és megszerezni a fegyverviselési engedélyt. Egyszer, amikor én őriztem a kutatókat, a hajóhídról rádión riasztottak, hogy két jegesmedve közeledik felénk. Ilyenkor a lehető leggyorsabban vissza kell jutni a biztonságba. Óriási szerencsénkre voltak nálunk motoros hószánok, igaz, kevesebb volt a hely, mint ahányan voltunk, össze kellett zsúfolódni. Két férfi ott akart maradni. A vesztükbe mentek volna ezzel. Nem engedhettem. Óriási volt a feszültség, kiabálnom kellett, de őket is felpakoltam. Készen álltam arra, hogy ha kell, a fegyvert is használjam a medvék elriasztásához.

Két totál különböző világban élsz. Amikor az egyikből átlépsz a másikba, mondjuk az Északi-sarkról ide Európába, mekkora sokk ez?

Nagy változás. Főleg az első expedíciónál volt az, amikor New Yorkban éltem. Depressziós lettem, amikor visszajöttem a világ számomra leggyönyörűbb tájáról, amihez a legerősebben kapcsolódom, a világ legpörgőbb városába. Egy hétig nem hagytam el a lakást. Folyamatosan visszavágyódtam. Most, hogy ez lett a munkám, jó érzés, hogy tudom, mindig visszatérek, így átvészelem ezeket a köztes időszakokat. Na jó, ez csúnyán hangzott, hiszen nagyon szeretem a barátaimat, a családomat, jó velük lenni. Két otthonom van. Az egyik Hamburgban, igazából ez a fő bázis – itt dolgozom fel a képeket, cikkeket, könyvet írok, készülök kiállításokra, előadásokra –, és sokszor vagyok Sopronban, a családomnál. De egy részem mindig visszavágyódik északra.