Különös sorsú nők kerülnek ki Marina Carr tollából, aki általuk újrafogalmazza a drámairodalmat

Trója elesett. Nemcsak a háború vége ez, hanem egy új – semmi jót nem ígérő – korszak kezdete. Hekuba, az özvegy trójai királynő a karizmatikus hódító, Agamemnon fogságába esett. Vajon saját fiai halálán túl mi várhat még a gyászoló anyára, akinek már csak a lányai élnek?

Marina Carr két darabját játszotta eddig hazai színház. Mindkét darab a drámairodalom egy-egy közismert történetének gyökeres újragondolása. A Hekubát a turócszentmártoni Szlovák Kamaraszínház vitte színre két évvel ezelőtt – a darab Euripidész eredetijével szemben a királynőt követi figyelemmel, aki, a szörnyű veszteségeket követően végső soron még annak kell, hogy tanúja legyen, hogyan áldozzák fel a lányát az isteneknek. 

Marina Carr számára Shakespeare is szolgált ihletforrásul. A másik színmű, amelyet láthatott a hazai közönség, a Portia Coughlan, melyet a nyitrai Andrej Bagar Színház még 2007-ben vitt színre. Főhőse A velencei kalmár nőalakja, Portia nyomán született - Carr az ő szemszögén keresztül írta újra a szenvedély, erőszak és szerelem által vezérelt történetet. 

Marina Carr a cseh színházak körében még inkább népszerű, a magyar közönség talán kevéssé ismeri. Annak idején a Nemzeti Színház tűzte programjára a Macskalápon című darabját, melynek főbb szerepeiben Básti Juli, Molnár Piroska és Kulka János voltak láthatóak. A darab Írországban játszódik, egy meg nem határozott modern kori időben, és Médeia történetén alapul. 

Marina Carr már első bemutatójával, 1989-ben nagy feltűnést keltett Írországban és Angliában – ekkor mindössze huszonöt éves volt. Műveit világszerte mutatták azóta be, leginkább azzal írta be a nevét a kortárs drámairodalomba, hogy mennyire erőteljes módon fogalmazza újra az antik drámát a mai közönség számára. 

Az ír drámaíró angolul ír. Szülei egymás között írül beszéltek, a gyerekekhez azonban angolul szóltak – s bár az ír iskolákban kötelezően tanultak a gyerekek ír nyelvet, Marina Carr soha nem volt képes anyanyelvi szinten használni a nyelvet – ez, ahogy mondja, máig óriási fájdalma. 

Az ír mitológia hatása azonban meghatározza a gondolkodását. A bárdok által megénekelt történetek nagyon fontos szerepet játszanak az ír kultúrában, az ír mitológia rendkívül gazdag. „Benne van a DNS-ünkben” – mondta Carr a pozsonyi Nová Dráma fesztiválon, melyen Alexandra Rychtarčíková színházkritikus faggatta. Az írónő szerint a különféle kultúrák mitológiái, törtétenetei összefüggenek, hasonló motívumokkal lelhetők fel a görög, az ír, de akár az egyiptomi mitológiában és a Bibliában. „Szomjazunk a történetekre” – mondja Carr, aki szerint mítoszaink, történeteink végső soron azt az igényünket fejezik ki, hogy megértsük a helyünket itt, ebben a világban, „ezen a bolygón, amire nem vagyunk képesek eléggé vigyázni.”  

A Macskalápon premierjét 1998-ban tartották a dublini Abbey Színházban, Marina Carr pedig ezzel a bemutatóval robbant be köztudatba. 2004-es premierje a West Enden biztosította a darab popularitást, azóta világszerte játsszák – a budapesti nemzeti egyébként már a következő évadban a programjára tűzte. 

Marina Carr drámaírói hozzáállása azóta, az elmúlt két-három évtizedben fontos változáson ment keresztül. „Ma már nem érzem a nyomást, hogy kulturális párhuzamokat kell keresnem” – árulta el Carr, aki úgy nyilatkozik, hogy ma már sokkal szabadabb szellemiségben képes hozzáállni egy-egy dráma írásának. Ennek az alkotói szabadságnak a jegyében született meg a Girl on an Altar (A lány az oltáron) című 2022-es darabja, melyből a pozsonyi közönségnek is felolvasott egy részletet. A töténetben ismét a trójai háború kontextusához és Agamemnón karakteréhez tért vissza. A darab Agamemnón és Klütaimnésztra házasságának dinamikáját boncolgatja abban és az azt követő időszakban, hogy a háború befejezésének reményében Agamemnón saját lányát, a tízéves Iphigéniát áldozza fel az isteneknek. 

Klütaimnésztra nem úgy rajzolódik ki, mint amilyennek az ókori görög tragédiák szövegeiből ismerjük. Míg az ógörög szövegekben gyilkos bosszút forral férjén, Agamemnónon, amiért az feláldozta a lányukat, Carr a pszichológiai vívódásait állítja középpontba. 

A drámairodalom némán szenvedő nőinek ad hangot Marina Carr. Hogy miért nem hatnak hagyományosnak a nőalakjai? „Személyiségük egy-egy aspektusát mutatom meg” – magyarázza az írónő. De hát milyen is a hagyományos női karakter? A történelem folyamán ritkán jutottak szerephez női írók. A férfi írók által teremtett nőalakok azok, akik belénk íródtak, akiktől tipikusan az idealizált szent és a csábító gonosz archetípusainak változatait kaphattuk. Marina Carr pont ezeket a sematikusan ábrázolt női karaktereteket színezi ki, ruházza fel érzelmekkel, ad nekik személyiséget. „Engem a pszichológiai indíték érdekel” – mondja.

S vajon a művészet bírhat-e közvetlen hatással a társadalomra? „A művészet soha nem állítja meg a háborút. A háborúban elsőként mindig a művészetet, a művészeket támadják. De a művészet hozzásegíthet minket ahhoz, hogy megértsük a világot magunk körül.”