Krasznahorkai László és Tarr Béla, a kortárs film egyik legkülönlegesebb alkotópárosa

Tarr Béla filmjei és Krasznahorkai László prózája egyaránt elutasítja a hagyományos történetmesélést: a művészet számukra nem a cselekményről, hanem az időről, a létezésről és a felismerésről szól. Bár Tarr életműve javának alapjául Krasznahorkai-regények szolgálnak, sem a rendező, sem az író nem tekinti ezeket a filmeket szűk értelemben vett adaptációnak. 

Irodalmi stílus filmes nyelvre átültetve

A Tarr Bélával való együttműködés Krasznahorkai Az utolsó hajó című novellájával indult, melyet Tarr Kárhozat címmel filmesített meg 1987-ben (a filmet 1988-ban mutatták be). 

Ez a film fontos mérföldkőnek számít Tarr pályáján, hiszen ekkor szakadt el korábbi realista, társadalomkritikus jellegű filmjeitől, melyet egy lassú folyású, meditatív, filozofikus nyelvezet váltott fel. 

Tarr később így írta le a találkozásukat: „felfedeztem a könyveit és utána megértettem az ő szemléletét, és csak egymásra találtunk“. Bizonyos, hogy Krasznahorkai írásai új irodalmi és gondolati mélységet adtak a rendező alkotásainak, hiszen mindkét életmű az emberi lét hanyatlását, a reménytelenséget, az apokalipszist és a kitartást vizsgálják. Krasznahorkai sűrű, körkörös, barokk prózája Tarr hosszú, olykor szinte hipnotikus kameraállásaiban talált vizuális megfelelőre.

Sátántangó, a mestermű

Leghíresebb közös művük az 1994-es Sátántangó, amely Krasznahorkai 1985-ös, azonos című regényén alapul, és amely egy kis kollektív gazdaság lassú széthullását mutatja be. A több mint hét órás alkotást minden idők egyik legnagyobb filmjeként is emlegetik. Tarr ebben megtartotta, illetve filmes nyelvezettel tolmácsolta a regény szerkezetét: a tangó a film ritmusában is érzékelhető.

Krasznahorkai egyébként nemcsak a forgatókönyveket írta, hanem aktívan részt vett a forgatásokon, illetve az utómunkálatokból is kivette a részét. Tarr rendszerint társszerzőként emlegette Krasznahorkait, nem pusztán íróként. Állandó csapatukba tartozott a vágó Hranitzky Ágnes, Tarr élettársa, az operatőr Medvigy Gábor és Víg Mihály zeneszerző.

Amit Casey Affleck és Matt Damon koppintott

Hat évvel a Sátántangó után, 2000-ben mutatták be Az ellenállás melankóliája nyomán, Hranitzky Ágnessel közösen készített Werckmeister harmóniákat. Ezzel a filmmel kapcsolatban szokták leginkább párhuzamba állítani Tarr szokatlanul hosszú felvételeit Krasznahorkai végtelen mondataival.

A film egyik legtöbbet idézett jelenetében Eszter úr és Valuska hosszú perceken át, szótlanul lépdelnek egymás mellett az utcán, miközben a kamera egész idő alatt profilból mutatja a két színészt. 

A szokatlan felvétel ikonikussá vált, Gus Van Sant 2002-es Gerry című filmjében ismételte meg, ott Casey Affleck és Matt Damon sétál ugyanígy.

A Werckmeister melódiák számos kérdést vet fel a hatalom természetéről, de a tömeges hisztéria és egyfajta hátborzongató apokalipszis víziója is megjelenik a filmben – miközben a történések végig távolinak, megfoghatatlannak hatnak.

Utolsó közös alkotásuk, A torinói ló 

Míg a Kárhozat, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák közvetlenül Krasznahorkai művei nyomán készültek, Tarr és Krasznahorkai olyan közös forgatókönyveken is dolgozott együtt, amely alapjául nem Krasznahorkai-regény szolgált. A 2007-es A londoni férfi Georges Simenon azonos című regénye alapján készült, és a Cannes-i filmfesztivál versenyében debütált. A 2011-es A torinói ló saját közös forgatókönyvük alapján készült, melyet Nietzsche története ihletett. 

A címben szereplő ló a történet szerint a filozófus szellemi leépülésének kezdetét jelentette. Nietzsche egyszer, torinói lakásának ajtaján kilépve meglátta, ahogy a kocsis ostorral ütni kezdi a kocsi elé kötött lovat, amely éppen megmakacsolta magát. A filozófus odalépett a lóhoz, zokogva átölelte, innentől kezdve élete hátralévő évtizedét némán töltötte.

A filmben maga Nietzsche nem szerepel. A történet középpontjában egy apa és lánya monoton, elnémuló élete áll, akik körül mintha lassanként megszűnne a világ.

„Mindent elmondtam, amit akartam” – jelentette ki Tarr a film bemutatóját követően. 

A rendező nem csak közös útját zárta le Krasznahorkaival, hanem filmes pályáját is. 

Krasznahorkai mindmáig Tarrt tartja „az egyetlen embernek, aki valóban érti a könyveit”. Együttműködésüket gyakran hasonlítják Bergman és Nykvist kapcsolatához, mely ritka példája az irodalom és film különleges összekapcsolódásának.