Köszönet Mucusnak – személyes búcsú Bodri Eleonórától

Hányszor felemlegettem ezt Neked az évek során, aztán mindig nevettünk. Azt mondtad, sose volt fehér kötött pólód és szürke szoknyád, mondván, Neked, velem ellentétben, van ízlésed, van stílusod, tudsz öltözködni, én meg bármikor felveszek csíkosat kockással, kéket zölddel. Hozzátéve, hogy ez még az egyik feladatod, hogy megtaníts öltözködni. Talán ezt nem sikerült. De annyi mindent igen!

És valóban, Neked volt stílusod. 

Mindig úgy jöttél, mintha a divatkatalógusból léptél volna elő, egyedi, hozzád illő outfitben, tökéletes frizurával, sminkkel, csodás parfümben megmártózva. Emlékszem, a hírolvasások előtt, belenéztél a kis tükrödbe, ellenőrizted, hogy minden rendben van-e, így indultál el a stúdió felé. Ezzel is megtisztelted a hallgatót. Mondtad, hogy még a szemetet sem viszed le smink nélkül. Aztán újra csak nevettünk, mert mindig kiegészítetted azzal, hogy hátha ott futsz össze A Nagy Ő-vel. A kukák mellett… Ha össze is futottál ott bárkivel, nyilván hozzá is volt egy-két jó szavad. Ahogy mindenkihez. Játszi könnyedséggel és természetességgel tudtál párbeszédet kezdeményezni, és pillanatok alatt meg tudtad nyitni a másik felet, amire csak kevesen képesek. Ez nem tanulható, ilyennek születik az ember.

Engem, az irodád sarkában félénken meghúzódó zöldfülű kezdőt is alaposan kifaggattál. Nem a csendet akartad megtörni, tényleg érdekelt, hogy honnan jön ez a gyerek, ki ő, és miért akar itt dolgozni. Én meg biztos hebegtem-habogtam, kerestem a megfelelő szavakat, hiszen a nagy Rádióssal beszélgettem, akinek addig csak a hangját ismertem, és ott a hanghoz test, fizimiska társult. Úgy izgultam, hogy lehet, valóban nem is fehér kötött pólóban meg szürke szoknyában voltál, a látásom sem működött megfelelően.

Aztán gyakran megfordultam Nálad. Sokat foglalkoztál velem, hogy mikrofonképes legyek. Neked ez is ment, tanítani is tudtál. 

Ha feltűnt, hogy egy-egy kolléga sokkal szebben olvas, hangsúlyoz, mint legutóbb, tudtuk, hogy Nóra látta el tanácsokkal.

Idővel elválaszthatatlanok lettünk. Jókat beszélgettünk régi rádiósokról, tévésekről, műsorokról, meg minden másról is. Mindenhez hozzá tudtál szólni. Együtt jártunk ebédre. Sokszor mondtad is, hogy rontom a renomédat, nem mernek a férfiak kezdeményezni Nálad, mert azt hiszik, férj és feleség vagyunk. Valóban sok szlovák kolléga hiszi ezt idebenn. Előfordult, ahogy a jó házasságban is, hogy összevesztünk valamin. Ezeket most sajnálom igazán. 

Istenem, mennyit nevettünk nagymamád, Herminka néni sztorijain! Hányszor, de hányszor meséltél róla, rajongásig szeretted őt! Én dőltem a röhögéstől, Te pedig elegánsan, nőiesen, olyan nórásan kuncogtál. Vagy a dédnagymamádról, akivel nem volt jóban a család, mégis mindent tudott rólatok. Te kisgyerekként titokban átjártál hozzá, mert finom volt a piros üdítője, amitől valahogy mindig megeredt a nyelved. S egyszer aztán odahaza a kis Nórika lefordult a hokedliről. A ribizlibor megtette a hatását. Így buktatok le.

Mi tagadás, sokszor adtál hangot annak, hogy szerinted rossz irányba tart a rádiózás. 

Hogy tűnik el belőle a kisember, a hétköznapi ember, aki sok esetben példakép lehetne a helyettük teret kapó politikusoknak és egyéb megmondóembereknek. Az utolsó pillanatig törekedtél arra, hogy műsoraidban ők kapják a főszerepet. Elsősorban őket kerested, őket szólítottad meg, és kerültetek gyorsan egy hullámhosszra.

Most, hogy illő lenne befejeznem az írásomat (pedig annyi mindent lehetne még szóba hozni), hirtelen a nyomtatásra akartam kattintani. Hogy felolvassam Neked, s együtt javítsunk, írjunk hozzá, húzzunk belőle. Mint ahogy a Te műsoraidnál is sokszor közös munka volt egy-egy bejelentésed végső formája. Felfoghatatlan, hogy mostantól ez nem lesz így. Szentül hittem, hogy Te mindenkit túlélsz, és örökké itt maradsz. Hiszen Nélküled nincs Pátria rádió. Hiába figyelmeztettél sokszor, hogy jó színésznő vagy, tudod leplezni a betegségeidet, én legyintettem csak. Ebben is igazad volt. Igen, még azt sem mondtam, hogy színésznek készültél. Az 1973-as száj- és körömfájás idején a lezárt Vízkeleten jól kiöntöttek húsvétkor a katonák az ágyadból. Úgy találtak meg, hogy azt a kislányt, a herecskát keresték.

Neked mindig a rádió volt az első helyen. 

Miután kórházba kerültél, s hívtál, először nekem kellett elmondanom, mi történt idebent, mi volt ebédre, s csak utána kérdezhettem én.

Az utóbbi időben többször megemlítetted, hogy ha újra kezdenéd az életedet, akkor pár dolgot másképp csinálnál. Hogy fontosabb lenne a magánélet, a szórakozás, többet utaznál. Nem Mucus, Te semmit sem csinálnál másképp, ebben biztos vagyok! Tudod miért? Mert Te így voltál boldog, a rádióval együtt, s így éltél teljes életet. És annyit adtál a hallgatóknak, a munkatársaknak, amennyit talán senki a magyar adás történetében. Én mindenképpen Tőled kaptam a legtöbbet.

Elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy voltál nekem, s maradsz mindörökké!