Kolozsváron ragyog a Minden csillag egyike

Budapest és Bukarest között eddig elérhetetlennek tűnt számára a filmezés. Sem magyar, sem román filmrendezőkkel nincs kapcsolata. Olasz Renátó az első, akitől szerepet kapott friss alkotásában.

Rendező szakos fiatalok vizsgafilmjeibe bekerült már többször is Kolozsváron, de az igazi filmszerep elérhetetlen álomként lebegett a szeme előtt, vagy fatalistaként csak annyira foglalkoztatta a gondolat, hogy aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog történni?

Sokáig nem is tudtam, merre kell elindulni, hogy bekerüljek a filmes körforgásba. Aztán valóban fatalista lettem. Voltam pár szereplőválogatáson, de a végén mégsem kerültem be egyik produkcióba sem, ezért elengedtem a dolgot.

De ugye, nem gondolta, hogy az elutasítás a tehetségét minősítette? Vagy mindannyiszor fájdalmas csalódással, reményvesztetten vette tudomásul, hogy most sem jött össze?

Nem, nem! Ezt soha nem írtam a tehetségem kontójára. Elfogadtam, hogy nem én voltam az a típus, akit a rendező megálmodott az adott szerepre. Nem mondom, hogy könnyen megemésztettem, mert valami mindig maradt bennem, egy picike tüske, egy fájó érzés, de aztán elengedtem.

A Minden csillag szereplőválogatása nyilván kellemes emlék, hiszen bekerült a filmbe.

Nem kellett castingra mennem Budapestre. Renátó keresett meg személyesen. Játszottam volna egy korábbi filmjében, amiből aztán semmi nem lett. Úgy emlékszem, akkor beajánlottak neki. Rá fél évre újra hívott, és az már a Minden csillag miatt volt.

Se casting, se próbafelvétel?

Vagy zoomon társalogtunk, vagy személyesen, ha éppen Budapesten voltam, ahol vagy négyszemközt beszélgettünk a filmről, vagy csoportosan. Körbejártuk a témát, ötleteltünk, hogy amikor elkezdjük a forgatást, legyen kiindulópontunk.

Sepsiszentgyörgyön született, ott is érettségizett. Aztán elköltözött Kolozsvárra?

Előtte még Bukarestbe.

A Minden csillag két hőse, egy fiatal testvérpár is vidékről kerül a fővárosba. Onnan látogatnak haza harmincévesen, hogy újra találkozzanak a régi barátaikkal és az első szerelmeikkel. Ismerős lehetett a történet. Mennyire borzolta meg lelkileg?

Tizenkilenc éves voltam, amikor útra keltem. Édesapám ma is Sepsiszentgyörgyön él. Hazajárok hozzá. Látom, mi változott. Feltörnek bennem is az emlékek.

Beékelhetett belőlük egyet smást a forgatókönyvbe?

Nem is volt forgatókönyv. Mindenki elmesélte a saját életútját, Renátó pedig azok alapján rakta össze a helyzeteket és alakította ki a figurákat. De bekerültek fiktív történetek is. Nem minden volt úgy az életünkben, ahogy azt a filmben látni. Inkább figurákat, érzéseket ajánlottunk fel Renátónak.

Kit játszik a filmben, és mennyire ismerte fel benne önmagát?

Robi vagyok. Övé a kocsma, ahol összesereglik a társaság. De a kocsmának is van története. Az zár be utolsóként a településen, ahonnan már majdnem mindenki elköltözött. Teljesen elnéptelenedett a falu. Senki nem jár szórakozni oda, ahol egykor duhajkodtak. De most, hogy hazajön a két testvér, Milán és Bianka, felajánlom nekik a helyszínt, kinyitom a kocsmát. Bulit csap a társaság, de már semmi sem olyan, mint valaha. Előjönnek a régi sérelmek, keservek, fájdalmak, örömök, szerelmek. Mindenki kiteregeti az életét.

Forgatókönyv nélkül mibe kapaszkodtak? Az előre megbeszélt szituációkba?

Színházban már dolgoztam úgy, hogy nem volt szövegkönyv, filmben most először. A Minden csillagban minden a helyszínen alakult. Emiatt kicsit nehéz is volt az első pár nap. A rendezőnek, az operatőrnek, a világosítóknak is, nem csak nekünk, színészeknek. Meg kellett találnunk a támpontokat. Eleinte csak szaglásztunk, szimatoltunk. Különböző helyzeteket próbáltunk ki, egyszer csak beindult mindenki, és már nem volt megállás. Nagyon jó élmény volt a forgatás.

Bukarestbe milyen út vezette annak idején?

A líceumi évek alatt tagja voltam egy amatőr színjátszó csoportnak. Szerettem a színházat, előadásokra jártam. Nem egy osztálytársam jelentkezett színművészeti egyetemre. Én akkor azt hittem, kimaxoltam, amit lehetett, annyi elég volt a színjátszásból. Normális szakmát kerestem magamnak. Érettségi előtt egy évvel merült fel bennem az ötlet, hogy milyen szép is a mérnöki szakma, a tervezés, lássuk, menne-e? Elkezdtem műszaki rajzórákra járni és felkészülni a felvételire. Fel is vettek a nívós bukaresti műszaki egyetemre, ahol ugyan nincs magyar nyelvű oktatás, de románul én már gyerekkoromban megtanultam édesanyám román kolléganőjétől. Valahogy mégsem tudtam gyökeret ereszteni a városban. Az első szemeszter nagyon jól ment, de a második év után otthagytam az egyetemet. Kilökött magából a közeg.

Kilökte?

Nem tudtam megszeretni Bukarestet. Kerestem a helyemet, de annyira idegennek éreztem magam a városban, hogy azt mondtam, bárhová, csak innen el. Pénteken, az utolsó óra után rohantam a vonatra, és alig vártam, hogy hazaérjek Sepsiszentgyörgyre. Közben egy barátom, akivel együtt nőttünk fel, és ma is olyanok vagyunk, mintha testvérek lennénk, rábeszélt, hogy próbáljam meg a kolozsvári színművészeti egyetemet. Nem volt idegen tőlem a gondolat. Rögtön azt mondtam, hogy miért ne? Fel is vettek, méghozzá ösztöndíjas helyre. Ott már jól éreztem magam. Bukarest után Kolozsvár felüdülés volt.

Sepsiszentgyörgy ma milyen súllyal van jelen az életében?

Amikor tizenkilenc évesen eljöttem otthonról, ott kellett hagynom a kialakult baráti társaságomat. De többen is eljöttek rajtam kívül, így nem volt olyan nehéz a váltás. Volt ugyan bennem némi izgalom, hiszen tudtam, hogy más élet kezdődik, új kapuk nyílnak előttem. Így is történt. Az a fajta együttlét, ami volt, ma már sajnos nincs meg. Hiába is keresném, nem találnám meg. Ahogy teltek az évek, úgy szűkült az otthoni baráti kör. Épp most, a film kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy mi is volt ez, mi mindent éltünk meg együtt. Aztán ment mindenki a maga útján. Ez az élet rendje. Nosztalgiával gondolok Sepsiszentgyörgyre. Ha otthon vagyok, végigjárom azokat a helyeket, amelyek kamaszkorom fontos pontjai voltak. Keresem a régi illatokat, de már nem nagyon találom. Az emlékeimből azonban nem vesztek el.

Színpadi szerepei alapján arra következtetek, megbecsült tagja a társulatnak. Jó rendezőkkel dolgozik kiváló szerzők darabjaiban.

Ezt én is így gondolom. Tompa Gáborral például több előadásban is dolgozhattam, az Alkoholisták és az Én vagyok a szél nagyon fontosak maradnak számomra.

Jon Fosse, Móricz Zsigmond, Sheldon Harnick, Kipling, Orwell, Shakespeare, Én vagyok a szél, Rokonok, Hegedűs a háztetőn, A dzsungel könyve, Állatfarm, Hamlet, most Eszenyi Enikő Abigél-rendezésében Vitay tábornok lesz…

… hálás is vagyok mindenért. Szerénykedés nélkül mondhatom: tettem is érte. A zenés darabokat is szeretem, játszom musicalekben.

Ifj. Vidnyánszky Attila mindhárom kolozsvári rendezésében (Rómeó és Júlia, Ifjú barbárok, Janovics) láthatja a közönség. Ennyire egymásra találtak?

Minden színész életében, jó esetben, van egy olyan találkozás, amely meghatározó tud lenni. Számomra ez ilyen szakmai egymásra találás. Ha Attilával dolgozom, voltaképpen nem is érdekel a végeredmény. Nagyon intenzív, sőt fárasztó is a vele való munka, de a színésznek nagyon hálás. Pillanatok alatt el tudja engedni azt, amit kitalált, és már jön is az újabb ötletével. Még a bemutató napján is képes beékelni egy frissen megírt szöveget az előadásba. Ez is nagyon izgalmassá teszi a játékot. Végig ébren tartja a színészt, hogy koncentráltan dolgozzon. Bedob valamit a játéktérbe, amitől élettel telik meg a produkció.

Mondana még egy rendezőt, akihez hasonló emlékek kötik?

Silviu Purcarete, a román színház nagy egyénisége. Két darabban dolgoztam vele. A Gianni Schicchi című operában és a Julius Caesarban. Fiatal voltam. Akkor még kerestem a helyemet. Nem tudtam igazán kinyílni. De az egész próbafolyamat nagyon nagy lecke volt számomra.

Azóta, gondolom, nemcsak a társulatban, hanem Kolozsváron is mély gyökereket eresztett. Vagy még mindig visszahúzza a szíve Sepsiszentgyörgyre?

Huszonkét éve élek Kolozsváron. Ez már több, mint amennyit otthon éltem. Családom van. Kilencéves a kislányom. A feleségem is itt dolgozik a színházban, díszlet- és jelmeztervező. Igen, erősek az itteni gyökereim. Nincs az a vihar, amelytől megijednék. De azért jobb, ha nem jön. Szeretnék nyugalomban élni.