Kilenc nap Kalkutta zajos forgatagában

Ausztrál zsűrielnökkel az élen, holland filmrendező, kairói vágó, lengyel operatőr, tuniszi dokumentumfilmes és egy indiai rendező társaságában hozták meg a döntést, mely szerint a West to the Zapata című kubai film lett a fesztivál győztes alkotása.

Az ilyen nagy nemzetközi fesztiválon több kategóriában osztanak díjakat. Ön melyik zsűri tagjaként nézte a filmeket?

A Filmnyelvi újítások nevű szekcióban, amelybe egyetlen európai film került be, a többi Ázsiából és Afrikából jött. A nyertes film egy őserdei krokodilvadászról szól, aki veszélyes küzdelmet vív a megélhetését biztosító állattal. Eladja ugyanis a bőrét, abból tartja el a családját.

Hogyan jött a meghívás Kalkuttába? Vetítették valamelyik filmjét?

A miskolci Cinefesten kezdődött a történet. Egyetlen napot töltöttünk ott a párommal, Gaál Ildikó filmrendezővel. Életműdíjat kaptam, aminek természetesen nagyon örültem. Mivel elég korán érkeztünk a szállodába, gondoltuk, iszunk egy kávét. Egyszer csak elment mellettünk egy elegáns indiai úr. Biztosan a fesztiválra jött, mondta Ildikó, de mire utána néztünk, már be is szállt a liftbe. Az ebédnél, a fesztiválvendégek asztalánál aztán újra feltűnt. Ahogy kiléptünk az étteremből, hirtelen odapattant elém, és azt kérdezte: Mr. Koltai? Kiderült, hogy filmes újságíró, Kalkuttából érkezett, és a műsorfüzetből már tudta, hogy életműdíjat kapok. Elkezdtünk hosszasan beszélgetni, majd közölte velem, hogy szeretné, ha elfogadnám a meghívást a kalkuttai fesztiválra. Hittük is, nem is, amit mondott, de az e-mail-címünkhöz ragaszkodott. Megnézte a Sose halunk meg-et és Ildikó rendezését, a Meghalni bárki tud-ot, és másnap délelőtt már jött is a hivatalos meghívó Indiából, a fesztivál főszervezőjétől, és küldték a két repülőjegyet is.

Ezek után ne is kérdezzem, hisz-e a csodákban?

A kisebbekben már igen, a nagyobbak felé pedig már kezdek hajlani. Nekem már a business class is csoda volt a repülőn. Dubajban szálltunk át másik gépre. Kilenc órát töltöttünk a magasban, de a várakozással együtt tizenhárom óráig tartott az út.

India szerepelt valaha az álmaiban?

Soha. Egyébként sem vagyok nagy utazó. A legnagyobb élményem ez ügyben Dés Lászlóhoz köt.

Vagyis A nagy utazás című dalhoz, amely a Sose halunk meg ikonikus szerzeménye lett.

Igen. Egyébként nem szoktam félni a magasban. Valahogy biztosra veszem, hogy akik irányítják a gépet, azok a szakmájuk legjobbjai. A visszaút volt kicsit bonyolultabb, de az sem a levegőben. Dubajban más terminálról indították a gépünket Budapestre, mint ahogy előzőleg kiírták. Lecuccoltunk, és volt még négy óránk a repülőtéren, amely akkora, mint egy város. Én fáradt voltam, ültem a kézipoggyászaink mellett, Ildikó pedig elment dubaji csokit venni. Sajnos eltévedt. Már a sírás kerülgette, mert nem találta a hozzám vezető utat. Hosszas bolyongás után végre meglátott, felcihelődtünk, és elindultunk a másik kapuhoz, ami több kilométerrel távolabb volt. Pokoli sokat tekeregtünk, míg odaértünk. Később a repülőhöz induló buszról leszállítottak bennünket, mert műszaki gond volt a géppel. Vissza kellett mennünk a terminálba, ami azt jelentette, hogy újra át kellett mennünk a biztonsági ellenőrzésen. De még azután sem nyílt meg előttünk a kapu, és tetemes késéssel indították a gépünket.

A zsűriben hogyan érezte magát?

Tizennégy versenyfilmet kellett megnézni. Szerettem mindegyiket. Sőt volt egy, amelyet kimondottan élveztem még anélkül is, hogy folyékonyan beszélnék angolul. Végül nem az általam kiszemelt Lassú ember című indiai film nyert, amely azt sugallta, hogy lehet nyugodt tempóban is élni, nem kell örökké rohanni. A kubai film nyert, amely az életben maradás himnusza lehetne.

Kalkuttából mennyit láttak az ott töltött kilenc nap alatt?

Húsz moziban vetítették a filmeket, és dugig voltak a termek, különösen hétvégén. Minden zsűritagnak volt külön sofőrje, tehát beleláttunk a város életébe. Megállás nélkül tülkölnek a kocsik, őrjítő a zaj. Az sem egyértelmű, hány sávban közlekednek, vagy hogy ki milyen irányba tart. Négy autó elfér egymás mellett, és megy mindenki, amerre lát. Ildikó sokszor nyomta az ő oldalán nem létező féket. Ő ült elöl, a sofőr mellett, bal oldalon. Állandóan attól tartott, hogy valaki belénk hajt. Az emberek pedig csak úgy szaladgálnak a forgatagban.

Naponta sétált is egyet a szálloda és a mozi között?

Nem sétálgattam. Ötcsillagos szállodában pihentem. De láttam az elképesztő gazdagságot és a megdöbbentő szegénységet. Nagyon kedvesek az indiaiak. Kivétel nélkül mindenki. Ildikót nagyon érdekelte Kalkutta. Kapott egy kísérőt, akivel este nyolckor a piacra is elment. Ahogy elmesélte, ott mindent lehet kapni. Fűszereket, szárított gyümölcsöket, ékszereket, sálakat. A kísérője ott is nagyon kedvesen viselkedett. Udvariasan megkérte Ildikót, hogy húzódjon egy kicsit hátra, és helyi szokás szerint ő majd alkudni fog helyette. Így aztán mindenhez olcsóbban jutott hozzá. Nekem volt egy kisebb balesetem a nyáron, nem vállalkoztam hosszabb sétákra. Ildikó Viktória királynő múzeumába is elment, amelyről azt mondta: olyan, akár egy csodálatos oázis a város szívében. A brit gyarmati időkből őriznek ott csodálatos kincseket, emlékeket. Engem arra sem tudott rábeszélni, hogy elmenjek vele hajózni a Gangeszre.

Képtelen volt elcsalogatni?

Festői naplementét ígért, de azt mondtam, én azt majd szépen elképzelem a szállodai szobában. Miután megjött, elmondta, hogy a Gangesz partjára nem is lehet csak úgy lemenni. Ott egy széles nyomtávú vasút fut, azzal párhuzamosan tudtam volna csak gyalogolni. A vasút mellett kis viskók, fából, bádogból és műanyagból összetákolt házikók sorakoznak. Egy anyuka a földön guggolva főzte a vacsorát, mellette szaladgált a hároméves kislánya talpig arany száriban. A hajóról az idő és a végítélet hindu istennője, Káli kivilágított szobrát is látta Ildikó.

Mennyit tudtak Kalkuttáról, miközben itthon készültek a nagy útra?

Csak annyit, hogy 27 milliós nagyváros. Ott derült ki, hogy csak hivatalosan, mert réges-rég elhagyta már a 40 milliót. Soha sehol nem láttam még ennyi embert az utcán, mint Kalkuttában. Sütnek, főznek, mosdanak, nyiratkoznak a járdán, abban az éktelen dudálásban. Jobb volt nekem a szállodai szobában. De ha kerestünk valamit, és megkérdeztük az utca emberét, nemcsak elmagyarázta, hanem meg is mutatta, hol van, sőt el is kísért egészen odáig. Nagyon szolgálatkész mindenki. Ha takarítottak a szobában, rózsaszirmokkal hintették tele az ágyat, ami Ildikót nagyon meghatotta. Szobaasszony helyett pedig 150 centi magas, sötét bőrű szobafiúnk volt. Úgy nézett ki, mint egy szerecsen.

A hőséget elviselte?

Napközben csupán 28-30 fok volt, este 20-23. Jól megfáztunk, amint hazajöttünk.

Az étkezés sem okozott gondot? Vagy kimondottan szereti az indiai ízeket?

A szállodában minden nagyon finom volt. Európai ételeket is felszolgáltak. Ami a legjobban ízlett: a fokhagymás-joghurtos indiai lepénykenyér. Megrendeli az ember, és tíz perc múlva frissen sütve hozzák. Egy üst oldalára tapasztják, ott sül meg. Ildikó megjegyezte, hogyan készül, és itthon már el is készítette.

Hogyan értékeli végül is az utat? Megszerette Indiát?

Már holnap mennék, ha mehetnék. Nagyon szép út volt, emlékezetes. Igaz, az első két napot majdnem végigaludtam. Kifárasztott a hosszú repülés.

Említette, hogy nyáron volt egy kisebb balesete. Mi történt?

Elcsúsztam a fürdőszobában. Ki akartam lépni a zuhanyfülkéből, nem emeltem elég magasra a lábam, valahogy kicsavarodtam, és már meg is volt a baj. Elrepedt a medencecsontom. Öt hétig rettenetesen fájt. Aztán magától meggyógyult. A sérülés vasárnap volt, hétfőn menni kellett az Ördögkatlanba. Három lekötött előadásunk volt Ildikóval. Kórház, sürgősségi osztály, de lement mind a három előadás. Az elsőt ülve játszottam le. Ahogy az orvosnő mondta: napra pontosan öt hét után elmúlt a fájdalom. Közben elmentünk Velencébe forgatni.

Hogy bírta?

Horgászszéket vittünk magunkkal, hogy tízméterenként le tudjak ülni. Se menni, sem állni nem tudtam.

Csak játszani.

Van egy különleges előadásom. Thomas Mann Halál Velencében című regényét olvasom fel. Hangjáték már készült belőle. Most a televíziós változaton dolgozunk, ahhoz kellett néhány eredeti, velencei képsor.

Forgattak abban a szállodában, ahol Luchino Visconti azonos című filmjének belső jeleneteit vették fel?

Az a híres szálloda a Lidón már nem működik. Lefilmeztük, de be nem jutottunk. Van előtte egy szép étterem, pálmafákkal. Nekem már egy lépcső megmászása is gondot okoz, ezért naponta csak egyszer forgattunk, hogy ne kelljen ki-be járnom a szállodából. A vaporettóval még jól elvoltam, arra fel tudtam szállni, de a csónak már nehezebb ügy volt. Nem tudtam kiszállni belőle. Hatvan centiméter választott el a parttól. Azt hittem, nekem ez lesz a halál Velencében. Szerencsére erős volt a vízi taxi sofőrje. Valósággal átlendített a víz felett.