Kicsorbult a kard (Levélféle Petőfi Sándorhoz)

A szoboravatás alkalmából tervezett látogatásod hírére igyekszem fénysebességet túlszárnyaló gyorsasággal válaszolni. Helyzetjelentéssel és esetleges itt-tartózkodásod forgatókönyvének bemutatásával próbállak elrettenteni bolondos agyszüleményed megvalósításától. Szíves engedelmeddel felvázolok tehát egy reális e világi programot.

Tegyük fel, hogy első utad a falu végén található kis vendéglátó-ipari egységbe vezet, ahol a – jobb esetben – melóból szabadult helybéliek gondolatébresztő vitáját hallgathatod végig az aktuális politikai helyzetről, feleségverési technikákról, focimeccsek eredményeiről. Van olyan érzésem, hogy szívesebben látogatnád meg anyánk tyúkját, de az is lehet, hogy inkább apánkét... Mert az sem töltene el mérhetetlen lelkesedéssel, hogy a sarokban játékautomatázó, legfeljebb tizenkét éves egyedek verseidben sosem használt, mert nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel megtűzdelt harsány mondókájából csupán az épp időszerű menő cuccokról értesülnél. Ezen a ponton sajnálattal vennéd tudomásul: itt már csak a legújabb típusú mobiltelefonon hívhatna a HAZA! (Haza?... Csak ott van – s ezt már én is sejtem, –, ahol jog is van. Na és a bőségkosár? Azt farsangi bálokon nyerheted meg a tombolán, újgazdag vállalkozók „jótékony” adományaként.) Megemlítem a csapost is: legfeljebb nyolc általánossal és legfeljebb nyolc foggal röhögné ki tökéletes magyarsággal leadott rendelésedet... Hidd el, Sándor, itt már nem csak egy gondolat bántana!

Következő lépésként bekerülhetsz – mondjuk a számítógép tévedése folytán – egy mostanság nagy népszerűségnek örvendő, rendkívül „intelligenciaigényes” valóságshow-ba. Ám ha könnyelműen a húrok pengetéseihez fogva arra vetemednél, hogy előadd Nemzeti dalod, a sztriptíztáncosnők fedetlen hátsója s szilikonnal dúsított keble kiütne a nyeregből. A felháborodott magyar (!!!) közönség – hiányolván a vaffankúlót – azonnal kipenderítene az igazi valóságba, amely, valljuk be, szintén nem egy főnyeremény. Itt nincsenek a szó szoros értelmében vett hősök, legfeljebb a hullócsillag-életű sztárocskákat nyilvánítják azzá (pár percre). Ha a képernyőn fő műsoridőn kívül teszel bármit, a nézetségi mutatók a nulla alá süllyednek; egyszerűen átkapcsolnak, mert ehhez aztán tényleg mindenkinek joga van. Szeretni csak akkor fognak, ha valamelyik magazinocska címlapjáról vigyorogsz a világra, márpedig ez megalkuvás nélkül nem sikerülhet. A gyerekek pedig mint a „jövő reménységei” szóba se jöhetnek, hiszen vendégségben – produkcióképpen – verseid helyett rázendítenek egy tamponreklámra, s még véletlenül se eresztenék el a féltő szülőktől kapott játékgéppisztolyt. (Haj, mostan puszta ám igazán a puszta!)

Hogy lereagáld az eddigi megpróbáltatásokat, egy parkot tűzöl ki célul, de lefogadom, hogy a sétálástól is elmenne a kedved, miután – bizonyos hangeffektusok hallatán – beléd nyilallna a felismerés, mely szerint már a bokor sem azért reszket, mert madárka szállott rá. Végső elkeseredettségedben, teljesen kimerülve napjaink valóságától, befordulhatsz a konyhára, ahol pipa helyett szádba nyomnak egy marihuánás cigarettát, s mintegy felszabadulásként száguldozhatsz fénykorod vízióiban, hogy aztán másnap kialvatlanul beállj a mindennapi mókuskerékbe, s az diktáljon neked, akinek ugyan drágább az autója, ám értelmi szintje nem haladja meg a falusi sebességkorlátozás mértékét.

Ha mindezzel nem tántorítottalak el látogatásodtól, akkor most már elmondhatom, hogy az éremnek itt is két oldala van, s azért találhatsz olyan ifjakat, akik egykori eszméidhez hasonló filozófiát vallanak, bár velük is csak sajnálkozhatsz a fent említetteken. Merthogy manapság már semmiért sem divat harcolni, pedig talán érdemes lenne. Újdonsült lelki és szellemi testvéreid azonban a társadalom kirekesztettjeivé válnak. Ha valakit ugyanis nem futószalagon gyártottak, s ennek folytán nem a sablon szerint él, viselkedik és gondolkodik, ignorálásra, roszszabb eseten megvetésre ítéltetett. Az átlag itt már régen megtanulta, hogy ha valami újat, szokatlant lát, inkább másfele tekingessen, így a közutálat idővel talán térdre kényszeríti a „bűnöst”. De Te tudod, s most már mi is, hogy ítélőink – Téged idézve – „nem azon nagy színészek, akik a világ színpadán az újjászületés óriási drámáját eljátsszák; hanem csak dekorátorok és statiszták, kik a függönyöket aggatják, s színpadra székeket és asztalokat hordanak...” Sándor! A XXI. században is vannak követőid! Ők is lázadnak, s időnként fellázadnak, mint egykoron Te! (Csak kicsit másként.) Mert százötvenöt év sem volt elegendő, hogy szép eszméid valóra váljanak. Nincs totális szabadság, mint ahogy sírig tartó szerelem sincs (még ha 1000-szer is Júlia!). De azért ne csüggedj! Vannak még tiszta szívű utódaid, akik, lehet, március 15-én nem tolonganak majd felújított szobrodnál, hogy aztán egy évre megint elfeledjenek. Ők „nagy munkába vannak. Ostort fonnak. Lángostort, napsugarakból. Hogy megkorbácsolják a világot...” Megérdemli!!! Ugye, Sándor?

A szerző szenci gimnazista