Képregények újragondolva: exklúzív interjú Garth Ennisszel

Történetei gyakran vegyítik a cinizmust a reménnyel. Bár rávilágítanak az emberi hibákra, esetenként mégis érződik bennük az egyénbe vetett hit. Elmondható, hogy jobban bízik az egyénekben, mint a társadalomban?

Igen, azt hiszem, ezt kijelenthetjük. Nemrég fejeztem be a Johnny Red című történetet a Battle Action számára, amely egy régi brit háborús képregény újjáélesztése, amit gyerekkoromban olvastam. Keith Burns illusztrálja, a sztori jelenleg is fut, májusban ér majd véget. A cselekmény egy brit vadászpilótáról szól, aki a második világháborúban az orosz fronton harcol egy orosz osztaggal és egy női pilótával, Nina Petrovával, akivel eleinte nem szívlelik egymást, de végül egymásba szeretnek. Nina szavaival élve: az, ami két ember között zajlik, nevetségessé teszi az ideológiákat. Ahogy a történet halad, rádöbbennek, hogy a háború minden oldalának megvannak a maga bűnei. Persze a tengelyhatalmak viselik a legnagyobb felelősséget, de senki sem ártatlan. Végül a szerelmükre helyezik a hangsúlyt, nem pedig a nagy eszmékre vagy ideológiákra. Azzal a gondolattal zárom a művet, hogy a legnagyobb káosz ellenére is egymásba tudnak szeretni és egyfajta harmóniában létezni.

Az egyik leggyakoribb mondat, amit önről találni a neten az, hogy  „Garth utálja a szuperhősöket”. Egyetért ezzel?

Nem zavar, ha ezt mondják, de az internet hajlamos a laza megjegyzéseket kőbe vésett igazságokká tenni. Utálnám a szuperhősöket? Nem éri meg őket utálni. A problémám az, hogy Amerikában a szuperhősök uralják a képregényipart, ami az ismétlődés és a tehetségek elpazarlása miatt majdnem tönkretette azt. Szívesen látnék nagyobb műfaji sokszínűséget, ahogy az a regényekben vagy a tévésorozatokban megszokott. A szuperhősök túlzott előtérbe helyezése a filmek és a tévé számára is veszélyes lehet.

Quentin Tarantino egyszer azt mondta, hogy a modern filmek „helyzeteket, nem pedig történeteket” mutatnak be, ami a szuperhős-narratívákra is igaz lehet. Ön szerint a szuperhős műfaj nem elég történetközpontú?

A szuperhős-történetek gyakran látványos jelenetekre épülnek az átgondolt történetmesélés helyett. Persze akadnak jó sztorik; nemrég olvastam Scott Snyder Absolute Batman-jét, ami új megközelítést hozott, de ez kivétel a havonta megjelenő, százával kiadott képregények között. A filmek is sokszor az akciójelenetekre fókuszálnak, és a karaktereket ezek köré erőltetik, ahelyett, hogy valódi történetet mesélnének el.

Értelmezhetjük a The Boys-t egyfajta válaszként is az előbb említett jelenségre?

A The Boys arra a kérdésre válaszol: „Milyenek lennének a szuperhősök a való életben?” A legnagyobb gond a vállalati tulajdonlás lenne, ami miatt a szuperhősök céges emblémákká válnának, ahogy most a Marvel karakterei a Disney számára.

Jól gondolom, hogy a szuperhősökről alkotott nézeteit erősen befolyásolta Alan Moore és a Watchmen?

Abszolút. Csak a késő tinédzserkoromban találkoztam komolyabban a szuperhősökkel, mivel brit háborús és sci-fi képregényeken, például a Battle Action-ön és a 2000 AD-n nőttem fel, ezek sokkal szókimondóbb, brutálisabb, sötétebb és viccesebb képregények voltak. Az olyan művek, mint a Watchmen vagy a The Dark Knight Returns, óriási hatással voltak rám, mert Alan Moore és Frank Miller tehetsége messze meghaladta az akkori és a mai mainstream szuperhős-képregényeket. Amikor a Watchment először olvastam és összehasonlítottam az akkor kiadott, többi szuperhős-képregénnyel, azt gondoltam, „te jó ég”. Messze más kategória volt a kettő.

Kihívás volt megírni a Welcome Back, Frank-et a szuperhősök miatt?

Nem igazán. A Welcome Back, Frank a Marvel Knights számára készült, amit Joe Quesada és Jimmy Palmiotti vezetett, ők pedig távol tartották tőlem a Marvel szerkesztői kezeit. Olyan karaktereket, mint Fenegyerek, Rozsomák vagy Pókember, teljesen a saját stílusomban ábrázoltam, gyakran kigúnyolva őket, mindenféle beavatkozás nélkül.

Munkásságának két fő témája a háború és a vallás. Miért ilyen fontosak ezek önnek?

Háborús képregényeken nőttem fel, amelyek elvezettek a hadtörténethez, a filmekhez és a memoárokhoz. Gyerekként ezek sokkal jobban érdekeltek, mivel a történetek valóságon alapultak, sokkal jobban megragadott, mint bármilyen fantasy, sokkal relevánsabbnak éreztem és érzem mindmáig. A háborús helyzetekben mutatkozó szélsőséges emberi viselkedések olyan történeteket kínálnak, amelyeket képtelenség kitalálni, ellentétben a fantasy egyszerű megoldásaival. A vallást mindig is elleneztem, mivel egy olyan országban nőttem fel, ahol a vallási megosztottság súlyos konfliktusokat szült. A vallást egyfajta fantasynak látom, amelyet a valós szenvedések igazolására használnak.

A jelenlegi globális helyzetet nézve valószínűleg nem okoz gondot önnek az ihletszerzés.

Ez így van, sajnos. A világ egyre inkább konfliktusokba csúszik vissza, és sajnos újra támaszkodni kezdünk a vallásra. Ez a két dolog összefügg: ahogy a világ instabilabbá, veszélyesebbé és ijesztőbbé válik, az emberek a „varázslatos” válaszok felé fordulnak. Ugyanakkor értem, miért vonzó a fantasy. Látható, miért keresnek az emberek valamilyen mágikus, magasabb erőt, ami megnyugtatja őket, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy mindennek van valamilyen oka. Az is érthető, miért fordulnak ehhez a fikcióban. Milyen megkönnyebbülés bekapcsolni a tévét, és nézni egy szuperhősös sorozatot, egy fantasy vagy sci-fi műsort, ahol elfelejtheted a valóságot. Remek kikapcsolódás, teljesen megértem. Csak én nem vagyok túl jó abban, hogy ilyet nyújtsak, mert az agyam mindig azt kérdezi: „Na jó, de mi zajlik itt valójában, mi van a háttérben?” És persze mindig lesznek olyanok, akik ezt ki akarják használni.

Ha már szóba jött a vallás, mi inspirálta Jesse Custer karakterét a Preacher-ben?

A Preacher alapvetően egy western. Jesse a klasszikus westernhős megtestesítője: texasi, hagyományos értékeket képvisel, és az „Isten szava” képességét úgy használja, mint egy pisztolyt az igazság érvényesítésére. A legfőbb célom egy hagyományos westernhős elhelyezése volt egy modern, kaotikus környezetben.

A Steve Dillonnal való együttműködése számomra az egyik legmeghatározóbb kapocs volt a képregények világához. Hogyan jellemezné a közös alkotói munkájukat?

Olyan volt, mintha gondolatolvasással kommunikáltunk volna. Steve munkáját már gyerekkoromban ismertem, 9 évvel volt idősebb és nagyon fiatalon, már 16 évesen képregényeket rajzolt. Mindketten ugyanúgy hittük, hogy a képregények valóságosabb, kissé csavaros történeteket is elbírnak. Az érdeklődésünk és a bosszúságaink tökéletesen egy hullámhosszon voltak. Egyetértettünk abban, hogy fantasy helyett a valóságot szeretnénk bemutatni – csavarokkal, persze. Ha megnézzük a Preachert, a történet 90%-a a való világban játszódik, nagy része párbeszédekből áll. Steve mindig azt mondta: „Csak adj egy jó sztorit!” – és én bízom benne, hogy ezt megadtam neki.

Számos kiadóval dolgozott együtt. Hol érezte a legnagyobb nyomást, és hol volt a legkönnyebb dolga?

Most van a legkönnyebb dolgom, mert teljes alkotói szabadságot élvezek. Ez valószínűleg a The Boys sorozatból származó legnagyobb előnyöm. Még a legutóbbi Marvel- és DC-munkáim során is jó barátaim óvták a kreatív teremet. Olyan emberek, mint Marie Javins a DC-nél, vagy Nick Lowe, C.B. Cebulski és Dan Buckley a Marvelnél, biztosították, hogy ne avatkozzanak be a műveimbe. Tudják, hogy akkor születik a legjobb munkám, ha szabad kezet kapok. Természetesen előfordult már, hogy belenyúltak a munkámba, de hálistennek ez nem jellemző.

Általában hány vázlatot ír, mielőtt elégedett a végeredménnyel?

Egy kézzel írt vázlatot készítek, majd begépelem, és körülbelül 5-10%-ot kihúzok belőle. Általában az első vázlat nagyon közel áll a végső változathoz.

Mennyire fontos önnek, hogy történelmileg pontos és hiteles műveket alkosson - például a Sara esetében?

Rendkívül fontos, mert tisztelem a történelmi eseményeket és az érintett embereket. Különösen egy olyan jelentőségű esemény, mint a második világháború esetében a pontosság fenntartja a határt a valóság és a fantasy között, ami különösen lényeges, amikor az emberek egyre inkább a fantáziát részesítik előnyben.

Végezetül, mit tanácsolna a fiatal képregényíróknak?

Gyakorlati tanács: dolgozzanak szorosan együtt egy rajzolóval, és mutassanak a szerkesztőknek kész, betűzött oldalakat, ne csak forgatókönyveket. Művészi szempontból: törekedjenek eredetiségre. Az utolsó, ami egy feltörekvő író lenni szeretne, az ezredik ember, aki Batmant ír. Legyen saját történetük, és tartsák meg az irányítást és a jogokat, hogy profitálhassanak, ha film vagy tévésorozat készül belőle.

Garth Enisszel a prágai Comic-Conon találkoztunk.