Az afrikai származású dublini sztár, aki írül is rappel – Interjú

Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?

Nálunk otthon állandóan szólt valamilyen zene. A szüleimnek köszönhetően elég sok stílussal megismerkedtem. Hamar kialakult a saját ízlésem, megtaláltam a kedvenceimet, és azt is viszonylag hamar eldöntöttem, mi az, ami nem tetszik az otthoni kínálatból.

Gondolom, a szüleid főleg afrikai előadókat hallgattak.

Képzeld, nem igazán! Talán azért, mert az ő fülüknek egzotikusabb, izgalmasabb volt az amerikai és a brit könnyűzene. Nekem pedig már ez lett a természetes. Édesapám azt állítja – nem tudom, igaz lehet-e – hogy fiatal korában tagja volt egy zenekarnak. Szóval talán tőle örököltem a zenei érdeklődésemet. Az otthoni paletta elég széles volt: Shania Twain, Queen Latifah, az 'N Sync, Missy Elliot... Missy a mai napig a legnagyobb kedvencem. Szerintem jóval megelőzte a korát, amikor anno felbukkant a színen, ezért talán nem is kapta meg a neki járó figyelmet és tiszteletet. Örülök, hogy sokan mostanában fedezik fel őt. A másik meghatározó inspiráció Beyoncétól érkezett. Olyan akartam lenni, mint ő, de mivel nem igazán tudok énekelni, rájöttem, hogy valami mást kell csinálnom. Akkor kezdtem el rappelni. Felfedeztem az elektronikus zenét, a house-ritmusokat, amelyeket vegyítettem a hiphopstílussal.

Mindent te írsz? Magad rakod össze a dalaidat, vagy van segítséged?

Nincs. Eltartott egy ideig, amíg minden fázist kitanultam, de sikerült önállósodnom. Volt egy másfél éves megtorpanásom, amikor úgy éreztem, nem igazán tudok újat mondani, folyamatosan másokat imitálok. De jelenleg úgy érzem, rátaláltam a saját utamra. A legújabb, megjelenés előtt álló EP-men a műfajon belül szokatlannak számító zongorabetétek és afrobeatritmusok is vannak, úgyhogy akár alternatív hiphopnak is nevezhető. Érdekes, hogy már felnőtt koromban fordultam az afrikai zene felé, és egyre több izgalmas lehetőséget fedezek fel benne.

Milyen volt fekete lányként felnőni az Írország nyugati partján fekvő Galwayben?

Természetes közeg volt számomra, hiszen sokáig semmi mást nem láttam a világból. Aztán rádöbbentem, hogy ha valami új, kreatív, kísérletezős dolgot szeretnék csinálni, akkor nem lesz könnyű boldogulnom. Az ottani közösség ugyanis inkább hagyományőrzőnek mondható. Rendkívül összetartóak az ősi ír családok, büszkék a múltjukra, ragaszkodnak a tradíciókhoz, és ez a zenei ízlésükön is érezhető – ami persze egyáltalán nem baj. Szóval a karrierem érdekében nemrég Dublinba költöztem, mert az a város nyitottabb és multikulturálisabb.

Megtaláltad a közönségedet az ír fővárosban?

Úgy érzem, igen. Meglepő módon eléggé széles ez a közönség. Életkor szempontjából tizennyolctól olyan harmincöt-negyven évesekig jönnek a koncertjeimre, de ennél idősebbeket is láttam már a nézőtéren. Azon lepődtem meg a legjobban, hogy sok férfi rajongóm van, annak ellenére, hogy eléggé csajos zenét csinálok, ami ráadásul nem igazán illeszkedik bele a mainstreambe. Persze kérdés, hogy kinek mi a mainstream, vagy mi meddig számít trendinek. Szóval nem igazán tudom, mit esznek rajtam a pasik, hiszen a szövegeimben gyakran őket kritizálom. Tény, hogy a zenei divatok manapság nagyon gyorsan változnak, és hatalmas a versengés. Úgyhogy még az is lehet, hogy egyszer az én zeném is abszolút mainstreamnek számít majd. Örülök, hogy sikerült megvetni a lábam a színtéren. Egy ideje már nem a menedzserem szólítja meg a klubokat és a fesztiválokat, hanem fordítva történik a megkeresés. Ezért is gondoltuk, hogy a nemzetközi színtérre is megpróbálkozunk betörni, mert talán Európában is lenne közönségem. Körülbelül tíz éve vagyok a zeneiparban, bár volt egy hosszabb szünet, amikor egyetemre jártam.

Miből diplomáztál?

Kémiából. Jaj, ne nézz így! (Nevet.) Mindenkinek elkerekedik a szeme, amikor ezt meghallja. A szüleim kedvéért végeztem el a kémia szakot, mert szerették volna, hogy B tervként valami „normális” foglalkozásom is legyen, ha a zenei karrier esetleg nem jön össze. Nem akartam csalódást okozni nekik, hiszen nehéz körülmények közül vergődtek ki, hogy jobb életet biztosítsanak számomra. Könnyen ment a tanulás, kifejezetten élveztem, és közben volt időm átgondolni, mit is szeretnék igazán. Negyedik évfolyamosként már tudtam, hogy győzött a zene a tudomány felett. De azért diploma után még adtam magamnak egy évet, azzal, hogy ha nem történik meg a nagy áttörés, befejezem. Szerencsére ideálisan alakultak a dolgok, persze sok munkával és befektetéssel. Egyre több fesztiválra hívtak, egyre több DJ választott engem MC-ként a szettjeihez, akár csak két-három szám erejéig. Az én feladatom volt feltüzelni a tömeget.

Mekkora tömeget képzeljünk el?

Elég komolyat. Egyszer lehetőségem nyílt fellépni egy 13 ezres stadionban. Ez az eddigi rekordom. Ők persze nem elsősorban rám voltak kíváncsiak, hanem az est sztárjára, Lil Wayne-re, akinek én voltam az „előzenekara”.

Irigyellek, amiért találkoztál az egyik kedvenc amerikai rapperemmel...

Hát, sajnos nem sikerült találkoznunk, mert légzési problémái voltak a koncert előtt, ezért senkit nem engedtek a közelébe. A rajongói azonban lelkesen fogadtak engem. És ez tényleg nem sütkérezés volt az ő sikerében, hanem meg kellett harcolnom a nézők figyelméért, akik nem rám voltak kíváncsiak. Ez az egyetemi éveim alatt történt, és ekkor merült fel bennem először, hogy zenével kellene foglalkoznom a továbbiakban. Egy másik amerikai szupersztárral, Mac Millerrel viszont volt lehetőségem találkozni, és elbűvölő volt. Az ő koncertjét is én nyitottam. Sőt, Kelis „előzenekaraként” is felléphettem, akit elmondhatatlanul imádok. Úgy tudom, mostanában farmerkedik, ami az én hosszú távú vágyam is, szóval még ebben is egy húron pendülünk. 

Hogyan kerültél a pozsonyi Sharpe Fesztiválra?

Tavaly felléptem az Ireland Music Weeken, amelyen részt vett a Sharpe Fesztivál egyik szervezője. Megtetszettem neki és meghívott a Sharpe-ra. Ilyen egyszerű ez – persze csak első hallásra. Igazából sosem gondotam volna, hogy valaha eljutok Szlovákiába. Tavaly már felléptem Csehországban egy hasonló showcase-fesztiválon, amit imádtam. Akkor jártam először Kelet-Európában, és bár a siker alapján éreztem, hogy ez egy befogadó közeg lehetne számomra, nem ismertem senkit a régióból. Márpedig a személyes ismeretségek nagyon fontosak a zenei szakmában. Úgyhogy ez most olyan érzés, mintha most kezdődne a karrierem, ami talán így is van. Mert könnyű lenne Írországban belesüppedni a biztosba, rendszeresen fellépni a bejáratott helyeken.

Mennyire nehéz manapság európai hírnévre szert tenni Írországból?

Azok, akiknek az üzlet a legfontosabb, már rég leléptek Londonba. Én azonban úgy érzem, ma sem lehetetlen karriert csinálni Dublinból, olyan zenével sem, amely nem igazán köthető Írországoz. Én a koncertjeimen rendszeresen rappelek ősi ír nyelven, és ezt nemcsak a show miatt tartom fontosnak, hanem azért is, hogy kifejezzem kötődésem az országhoz, amely lehetőséget adott számomra a kibontakozásra. Lám, most is itt, Pozsonyban beszélgetünk! Ki gondolta volna ezt egy-két évvel ezelőtt? Ugye, te sem?