Kemény vádirat a nácizmus ellen

1975-ben újra kiadták, szerzőjét Híd díjjal jutalmazták. Tavaly tizenöt nyelven jelent meg, hogy elfoglalhassa méltó helyét a holokausztirodalom nagy művei között.

„Tehát halál. Így, az élet kellős közepéből” – írja a 33 031-es fogoly, aki érkezése után már nem saját maga, csak egy szám. Kísértet.  Halálraszánt csontember. Törvényen kívüli, gyilkosok lőtávolában. Vészes gyorsasággal aljasodik a telep szennyébe, a rikoltozó, pucér vázemberek közé. Körülötte ott a valóság: tetűlárvák, bunkerlevesek, szemétre vetett hullák, megdagadt élőhalottak, gumibot és revolver… A takarón a közös rendjellel: gömbölyded, ezüst foltokkal. Tetűlárvákkal. Kelevényekkel, az utálatot szivárgó fekélyek panoptikumában. A keresztül-kasul fertőzött, átkozott egérlyukban, ahol kísérleti laboratóriumot rendezett be a Kaszás.

A gépesített embervágóhidakon kerülni kell a pánikot, ennek érdekében valóságos színház kezdődik. A rabok mintha a gyászinduló lassú ütemére illegnének szabályosan. Groteszk paródiaként hat az egész. Illusztrációként, hogy a legjobb zsidónak is meg kell döglenie. Egy Gorkij-dráma díszletében. Tragikomédiaként.

Az ember tragédiájaként. Mert ez ugyanaz, és mégis mekkora a különbség! „A falanszter aggastyánja csak borsóra térdeltetett, a szemüveges pomerániai gyilkol. Madách csak álmodott, Hitler realizál.” A szemekben, a rémület groteszk tükreiben, pucérra vetkezik a reménytelenség. A tekintetekre ködöt terít a szüntelen szorongás meg a testi-lelki kimerültség. A lázálom zavaros csodái. A kék madár: a priccsekre kacsintó remény, mely messze húzza a haldoklót. A sötétségben keresett világosságba, mely a lehunyt pillák mögött építi az elveszett valóságot. Az égést a hideg krematóriumban.

Debreczeni vallomása, kényszeredett virágnyelve, egy távoli bolygóról érkező üzenetként jut el hozzánk, évtizedekkel azután, hogy leírta azokat. Auschwitz ánuszából, az ürülékszagú kísérte­tállamból, melyre nem érvényesek az erkölcsi gravitáció szabályai, ahol a rossz a jó, a fekete fehér, az éjszakák pedig nappalok. Az őszbe csavarodott ember itt sül és párolódik, ennen hevében. Az éhség ingerével, mely feloldódik a várakozás szorongásában. Önmagát, szervezetének megmaradt fűtőanyagát fogyasztva. Végső tartalékai fűtik a szívét. Mégis csodás erővel őrzi magát A döghalál egymást követő Szent Bertalan-éjeit kellett győznie és legyőznie. Vérrel, ideggel, testi erővel. Meneküléssel az eszméletlenségbe. Szökéssel az öntudatlanságba. Különös, csupa belső ellentmondással, csupa hökkentő véglettel. Délibábos jövőszövögetéssel. S még így sem szívesen készít sarlatán horoszkópot a hazamenetel esélyeiről. Persze lelke mélyén reméli, egyszer mégiscsak leírhatja üzleti könyveiben ezt a kis auschwitzi passzívát. Noha beledögleni lehet, megírni nem? Pokoli irónia ez – a pokolban. Keserű derű. Csalhatatlan szimptómia. Orvosi folyóiratba illő, furcsán könnyű exitus...

A holokausztbeszámolók tára egyre bővül, a Hideg krematórium mégis egyedülálló értéket nyújt. Egyrészt ez egy érett ember híradása, másrészt egy szakmabeli, gyakorlott megfigyelő munkája. Egy ügyes szemlélőé, aki egy újságíró szemével szúrja ki a sokatmondó, emberi részleteket. A tanú, túlélő, áldozat, és egyben elemző, hosszan elmélkedik arról a rejtélyről, hogyan ránthatta Európát a kontinens egyik legkulturáltabb nemzete a lehető legbrutálisabb kegyetlenségbe. Eredménye egy olyan könyv, mely képes megvilágítani a soá többnyire homályba borult részleteit. Érti azt a pszichológiai trükköt, azt az ördögien ötletes náci szisztémát, melyben ismét beigazolódott az a régi feltevés, miszerint a legjobb hajcsár a kiváltságos helyzetbe juttatott rabszolga.

A minden ízében riporter Debreczeni ismeri a lélek ösztönrétegeit, úgy tudósít a foglyok egymás között folytatott titkos kereskedelméről, mintha csak egy antropológiai tanulmányból emelné át. Rögzíti az emberiesség elvesztésének egyszerre belső és külső folyamatait. Az ilyen apró részletek felidézése már önmagában is ellenállás lehetett. Ragaszkodás ahhoz, hogy visszanyerje emberségét, melytől erőszakkal fosztották meg. A szaggatott, szorongó rémálom, e hamisítatlanul auschwitzi „couleur locale“, nem finnyásnak való. Félelmetes és vigasztalan olvasmány, melyet szerettei szellemének szánt, emberi hangot adva a történelemnek. Tanúbizonyságot téve, és óva intve a jövő nemzedékét. Hosszú évtizedekig küzdött a holokauszt emlékének mind alattomosabb módon történő kihasználása ellen. Tudta, mindez mennyire hihetetlen. A főtáborban egy francia fogolytársa rámutatott: „Ha valaki megírja valaha, ami itt történik, eszelősnek fogják tartani, vagy perverz hazudozónak.“ Már akkor érezte: lesznek, akik tagadni fogják e borzalmakat. Ez a fájdalmas, magával ragadó kötet azonban olyan válasz, amelyre a csend az egyetlen lehetséges reakció.