Karácsonyfa kukát támaszt

Mindenki igazit akar. És természetesen szép szabályos koronájút, legalábbis szimmetrikus ágakkal, mint egy gondosan kidolgozott Walt Disney-rajzfilmben. Sőt deklarálva, büszkén vállalva, lélekben akár egyenesen melldöngetve: „Az igazi nélkül... nem karácsony a karácsony, akármit beszéltek...”

A karácsony ezek szerint a dekoráció függvénye. Hozzátéve még esetleg egy kis tősgyökeres, axiomatikusan tömör hétköznapi bölcsességet: ami mű – az nem igazi. Mellesleg, a mű ára is az egekbe szökik, abba a kék, csillagosba. Viszont, ha megvásárolod, jó néhány évig kellemesen megfeledkezhetsz az ünnepek előtti tülekedésről, netán elmaradhatnak a mélyről jövő igen őszinte sóhajok, hogy: „Már megint..., már megint mennyivel emelték az árát méterenként...”

Ha vásárolsz egy műt, évente megmentesz egy igazit. Mármint, ha még ez valakinek szempont. Nem biztos, mint ahogy a teméntelen mennyiségű csomagolópapír miatt sincsenek álmatlan éjszakáink, amit lelkesen egyszeri használatra vásárolunk. Arra a fél percre, míg a boldog megajándékozott darabokra nem tépi. Sok-sok karácsony esti sorstársával egyetemben, nem elhanyagolható mértékben növelve ezáltal a világunkat szép lassan elborító szeméthegyeket. És az a sok színes papír is fából van, szép, zöldellő, oxigént kilégző lombos fákból.

Jó, jó. A mű – tényleg nem igazi. Illata sincs, hacsak rá nem fújsz valami műspray-t, ismét vékonyítva ezáltal a lyukacsos ózonréteget.

Már csak emlék a karácsonyi láz, az őrült takarítás, sütés-főzés, ajándékhajhászás. A sorban állás az „igaziért”. Csillogó díszek, ragyogó aranyalmák, angyalhaj, csillagszóró és bóvli műanyag Jézuska bebújtak ismét dobozaikba mind. Rövid élet a fényben, az ünnepi sürgés-forgásban, hosszú, sötét várakozás a következő karácsonyig. A fa, a zöld, az illatos, az „igazi” meg támasztja már a kukát. Az ezüst is, a közönséges is, a szabályos koronájú is, az olcsó girbegurba is, mert vagyunk – hajjaj, de még mennyien! – , akiknek csak ilyenre telik. Jobb esetben.

Ha e karácsonyi folyamatot lépésekre bontjuk, sommásan elmondható: egy szép nagy erdőt dobunk a szemétdombra. Minden évben. Vagyis minél kevesebb van belőle, annál jobban pazaroljuk. Annyi másféle megoldás létezik. Mint például a mű, amely – tudjuk, tudjuk – nem az igazi. De ott van még a cserépben saját magunk nevelte „igazi”, melyet a szeretet ünnepének elmúltával nem a kukához támasztunk, hanem kirakhatunk az erkélyre avagy a kertbe. És a bérkarácsonyfáról hallottak-e már? Bizony, van ilyen, kölcsönveszed karácsony előtt, visszaadod karácsony után, valamit persze fizetni kell, de nem ám annyit, mintha vásárolnál egy igazit. (Vagy egy műt.) A visszaszolgáltatott fácskákból meg, na képzeljék, egy erdősávot hoznak létre valamelyik büdös és zajos autópálya mellett, hogy az kevésbé büdös és kevésbé zajos legyen.

Annyi jobb megoldás van. De hát sajnos mi, emberek már csak ilyenek vagyunk: nem gonoszságból választjuk a rosszat, nem csak lustaságból vagy butaságból. A bevett szokásokon változtatni – tapasztalatból tudjuk, ugye? – igen-igen, nehéz. De azért egyszer meg lehetne próbálni, nem?