Jövőt ültetni vízre: Németh Ilona friss kötete a képzőművészet és ökológia határán mozog (PODCAST)

A Jövő kertje és a Gyógyító kert két úszó sziget, melyeket a németországi Kassel városában megrendezett documenta kortárs művészeti kiállítás számára készített Németh Ilona. Ezt a 2022-es művészeti projektet vizsgálja különféle szemszögből – a képzőművészet, a biológia, az ökológia lencséjén keresztül –  az Abacus+ Kiadó gondozásában nemrégen megjelent háromnyelvű kötet, A jövő kertjei. A könyv kapcsán beszélgettünk a Munkácsy-díjas képzőművésszel az Új Szó stúdiójában.

A jövő kertjeiben különféle háttérrel rendelkező, az alkotás létrejöttében részt vevő szakértők szólalnak meg. A kötet egy részletes fotódokumentációt is tartalmaz, amely a projekt előkészítését és kivitelézését, illetve azt a 100 napot mutatja be, melynek során a documenta látogatói megtekinthették Németh Ilona alkotásait Kasselben: a két sziget a Fulda folyó vizén kapott helyet, ahol a rendezvény idején önkéntesek viselték gondját. 

Milyen növények lakják majd tehát a jövő kertjeit, miért van szükségünk a kert gyógyító erejére és miről mesél egy elvadult kert Párizsban? A videó alatt a beszélgetés egy részlete olvasható.

Az két sziget eredetileg egy budapesti meghívásra készült el, bő tíz évvel a kasseli documenta előtt. A budapesti projekt egy kissé más volt, mint a kasseli.

Az eredeti felkérés Budapestre, a városligeti tavon megrendezett Művészet a tavon című kiállításra szólt, azzal, hogy a városligeti tó speciális környezetébe tervezzünk valamit. Gondolkodtam, hogy mi lehetne alkalmas egy tavon lévő kiállítás számára, így jutottam el a szigetek gondolatához. A sziget – nyilván a lakott, a használatban lévő sziget – az ember számára kontrollált terület. 

Ez volt a kiindulópont a szigeten megtervezendő kertek ötletéhez. Két európai alap kerttípust választottam akkor, a francia és az angol kertet. A francia kertet úgy ismerjük, mint a megnyírt, geometrikusan megtervezett kertet, az angol kertet pedig úgy, mintha természetes növényzettel rendelkező terület volna, bár igazából az is egy konkrétan megtervezett és kontrollált kert. Ezzel a két típussal jelenítettem meg az úgynevezett szabadkertet és a kötött kertet. Másrészt azért is volt fontos, hogy két kert legyen, mert a projekt részeként hirdetést adtunk fel: gondosan választottuk ki az önkénteseket, akik a kiállítás ideje alatt gondoskodtak a kertekről – ha két kert van, az motivációt jelenthet.

A kertek meghívást kaptak aztán Kassára, a kulturális főváros idejére. Itt hasonló módon voltak kiállítva, szintén pályázat útján kiválasztott önkéntesek gondozták őket. Utána kilenc évig egy gyűjteményben voltak Csehországban, egy kastélyban, a kastély körüli vizesárokban voltak láthatóak. 

Innen volt a következő lépés, hogy a projektet meghívták a kasseli documentára. Egész pontosan az Off-Biennale kurátorai – hat női kurátor Budapestről, akiket meghívtak a documenta társkurátorainak. Ők egy kasseli csónakházat, a csónakház körüli parkot és az előtte folyó Fulda bizonyos szakaszát választották ki a kiállítási projektjük színhelyéül. Ők hívtak meg engem a projektbe.

Amikor meghívták a documentára, úgy volt, hogy ugyanazt a koncepciót viszi, vagy már látszott, hogy a koncepció változni fog? 

Azon gondolkodtam, hogy az eltelt tíz év alatt annyi társadalmi, környezettel kapcsolatos problémával találkoztunk, hogy nem lenne korszerű, hogyha ezzel a két európai kert-archetípussal foglalkozom. Persze, viszonylag kevés olyan mű van, ami vízre készül – a kurátorok felmérték azt is, hogy melyek az ilyen specifikus tulajdonságú munkák, amit ismernek. 

És akkor jött pár hónapos időszak, amikor Lázár Eszterrel, aki az OFF-Biennale egyik kurátora, és Szalai Borival, a másik kurátorral (Szalai Borbála, szintén az Off-Biennale kurátora, szerk.), elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan lehet a mai körülményekhez adaptálni a kerteket. 

Éppen ezért – mert amennyi problémánk van a természettel és amennyi problémája van a természetnek velünk, emberekkel –, jött az ötlet, hogy érdemes volna elgondolkodni arról, hogy milyen a jövőkép. Hogy melyek azok a kertmodellek, amelyek szóba jöhetnek. 

A másik úszó kert, a Gyógyító kert pedig arról szól, hogy mit gondolok arról, hogy mire van a leginkább – a társadalomnak ugyanúgy, mint a természetnek – szüksége. Hogy ez leginkább a törődés és a gyógyítás, szimbolikus és szorosan vett értelemben is. 

Mindez azért is izgalmas, mivel tipikusan egy sokkal negatívabb kép él bennünk arról, hogy milyen lesz a környezetünk, amikor a klímaváltozás végbemegy. Ha például a popkultúra szempontjából nézzük, a science fiction klasszikus toposza az elsivatagosodott táj, amelyből kivesztek az állatok, a növények. De a disztópikus környezeti téma az irodalomban is megjelenik, például Margaretet Atwoodnál. Ezzel szemben az úszó kertek sokkal pozitívabb képet nyújtanak – zöldet. 

Igen, ebben az értelemben pozitívabbat. Egyébként amikor a jövő kertjéről kezdtünk beszélgetni Lázár Eszterrel – először csak mi ketten, laikusként, hiszen egyikünk sem kertépítő, sem kertész vagy biológus – mi is ilyen dolgokra gondoltunk. A legelső ötletem az egy science fiction-jellegű kert volt, szukkulensekkel, száraz füvekkel, kaktuszokkal. 

És akkor elkezdtünk szakemberekkel konzultálni. Először Szlovákiában, Magyarországon, Csehországban, aztán Németországban – végül a kasseli egyetemnél kötöttünk ki és próbáltuk gyűjteni a válaszokat. 

Minél több szakemberrel beszéltünk, annál inkább úgy tűnt, hogy a jövő kertje azokról a növényekről szól, amelyeknek a legnagyobb az alkalmazkodóképessége. 

Klímaváltozásról beszélünk ugyan, de nem tudjuk, hogy a klímaváltozás meddig tart, és nem tudjuk pontosan, hogy milyen irányú. Egyelőre azt látjuk, hogy az időjárásnak hatalmasak az amplitúdói: az egyik nyár lehet teljesen esős, a másik nyár meg lehet teljesen száraz. Azok a növények képesek túlélni, amelyek kibírják a rengeteg esőt és kibírják a száraz időszakot is. 

Ezen próbáltunk elindulni. Eszembe jutott az is, hogy – ami aztán végülis részben megvalósult –, érdemes volna azokat a növényeket tanulmányozni, amelyek új érkezők. Tudjuk, hogy vannak ilyen növények már a Csallóközben is, hiszen jól terem például a füge. Míg vannak növények, amik már szinte teljesen kipusztultak, mert nem bírják ezt a fajta klímát. Ha az elmúlt nyárra gondolok, nekem például egy kifejezetten traumatikus élmény volt az, ahogy az ember utazik Magyarországon a horvát tengerpart irányába és látja az Alföldön, Dél-Magyarországon, vagy akár már Szlovákiában is a teljesen összepöndörödött levelű kukoricát. Nem lehet nem észre venni, hogy nincs elég eső, és a kukorica lehet, hogy nem termelhető majd a közeljövőben. 

Így jutottunk el egy szakemberhez Kasselben, a kasseli egyetem egy olyan kutatójához, aki az egyetem területén foglalkozik azokkal a növényekkel, amelyek újonnan – tehát az elmúlt tíz évben – érkeztek. És akkor derült ki, hogy van egy listájuk az ilyen növényekről, sőt, ők a campus területén nem klasszikus parkot és kertet hoztak létre, hanem azokat a növényeket segítik, támogatják, amik ott megjelennek. Végül a campus területéről származó 12 négyzetméternyi, növényekkel együtt átvitt kertdarab volt az alapja a Jövő kertjének.

A teljes interjú a videóban hallgatható meg.

A beszélgetés a Kisebbségi Kulturális Alap támogatásával készült.