„Jó kis élet ez, bébi!”

New Orleansban minden nap egy fesztivál. Louisiana mintegy háromszázötvenezer lakosú nagyvárosában folyamatosan történik valami. Így volt ez mindig a történelemben, a Fülöp orléans-i herceg nevét viselő település már az 1718-as megalapítása utáni években megrendezte a Mardi Grast, amelyen a maszkokba és jelmezekbe öltözöttek zenével és tánccal búcsúztatták a telet. A húshagyókeddel záruló mulatság annyira ikonikussá vált az elmúlt évtizedekben, hogy a koronavírus-járvány amerikai berobbanásához nagyban hozzájárult, hogy a 2020-as farsangon százezrek vettek részt – és fertőzték meg egymást a légúti, légzőszervi panaszokat okozó vírussal. A több héten át tartó Mardi Gras gyakran évente több millió turistát vonz a világ legkülönbözőbb pontjairól, de a JazzFest – becsületes nevén a New Orleans Jazz & Heritage Festival – csak kétszer négynapos és körülbelül négyszázhatvan-ötszázezren látogatják.

Magyarországon élő magyarként körülbelül tizenegy órás repülőút Budapestről New Orleansba jutni: a Duna-parti főváros és a Mississippi folyó deltájának peremén elterülő karneváli város között ott húzódik a felfoghatatlan Atlanti-óceán. Két alkalommal már jártam New Orleansban, és mindkét esetben – ahogyan most is – a JazzFesthez időzítve kerestem fel a világ „legzeneibb” városát. 2022-ben még az akkori barátnőmmel repültünk Floridából (Miami és New Orleans között csak két óra a menetidő), és Jimmy Buffett és háttérzenekara, a Coral Reefer Band – a hosszú lábú Caroline Jones countryénekesnővel kiegészült – fellépésével zárult május 8-i nap végén azt mondtam: „Jövök a következő évben is!” Ha valaki azt hitte, hogy viccelek (szinte mindenki), igyekeztem türelmesen elmagyarázni, hogy egész pontosan úgy értettem, minden évben vissza szeretnék térni a JazzFestre. Hát, nem vicceltem. A két évvel ezelőtti fesztiválélményekkel történő újrázást követően most újra itt vagyok (jelen leszek az első héten), és még csak délelőtt tizenegy, amikor megérkezem a Ponce de Leon utcához. A sarki Liuzza’s családi étterem előtt már gyülekeznek az emberek; vállukon összecsukott és zsákba gyömöszölt napernyő, kezükben legyező, kávé vagy sör. Az égen szürke gomolyfelhők araszolnak, de nem jósoltak számottevő csapadékot a nyitónapra.

Akár esik, akár süt a nap

Sorban állás. NOLA-ban – a New Orleans, Louisiana harminc éve elterjedt rövidítése – mindig van alkalom arra, hogy beálljunk egy sorba. De ugyanígy igaz a fordított változat is: mindig akad hely, ahol nem kell várakozni (és ha valahol, hát ebben a városban mindig díjazzák, ha „nem állsz be a sorba”). A JazzFest, amelyet 1970 óta a Fair Grounds lóversenypályáján rendeznek meg, szinte minden alkalommal félórás várakozást kíván a Gentilly úton, függetlenül attól, hogy a látogatók már rendelkeznek-e jeggyel. „Itt várakoznak azok is, akiknek már van belépőjük?” – kérdezik többen, miközben a tömeg végeláthatatlanul kanyarog a járdán.

Ahogy belépünk a fesztivál 145 hektáros területére, már messziről hallani a gospelsátorból kiszűrődő, többszólamú kórust. Nem hagyjuk magunkat elcsábítani, folytatjuk utunkat a bluessátor felé. Az enyhén érdes hangú Andy J. Forest a saját szerzeményeit énekli, miközben szájharmonikáján játszik; az Oh No varázslatos! Ha éppen nem őt követem figyelemmel, akkor a tizenkét húros gitárjával csodákat alkotó Blind Willie McTell ikonosztázára pillantok (Bob Dylan egykor így énekelte meg: „Blúzt úgy senki nem énekel, mint a vak Willie McTell”), a színpad felett pedig Allen Toussaint borul rá a legendás B. B. Kingre. Bár az idő, amelyet a bejutásra pazaroltam, több mint amire számítottam, mégis sikerül elcsípnem néhány olyan fiatal tehetséget, akire nagyon kíváncsi voltam: a ,70-es évek szolid rockjával és mai indie-pop hangzással vegyített világba kalauzoló Kid Charleroi-t (a louisianai Lafayette-ből származó Amanda Shpar formációját), és az electropopot, valami egészen alternatív R&B-t ötvöző LeTrainiumpot (a Mamou kisvárosából származó LeTrainiump Richardot, aki beszélgetésünk során elárulta, higy egy ideig Romániában élt, és Budapestre is ellátogatott). Szavak nélkül maradok, amikor LeTrainiump a Baby Come Back végét szívét-lelkét kitárva adja elő. Észre sem veszem, hogy egy apró zápor csendesen betolakodik a kora délutánba. Akár esik, akár ragyog a nap, jól fogjátok érezni magatokat a fesztiválon – mondták többen is, amikor a szubtrópusi éghajlatról kérdeztem őket. Igazuk volt. Ahogyan annak a férfinak is, aki „It’s a Good Life, Babe!” – „Jó kis élet ez, bébi!” – feliratú pólóban jön szembe velem a forgatagban.

Nagy kedvencek, nagy meglepetések

A JazzFest minden évben tematikus programmal gazdagítja már eleve bőséges zenei és gasztronómiai kínálatát. Idén Mexikó volt a díszvendég – aktualitás és remek választás! Ilyen sokszínű, ritmusos zenei világot, ilyen szenvedélyes táncokat soha nem láttam. A Mixantena de Santa Cecilia tagjai nem beszélnek angolul, mégis tökéletesen értjük őket, mert dallamokkal és mozdulatokkal kommunikálnak. És akkor ott van még a közhely, ami kivételesen igaz: a művészet nyelve univerzális.

Ugyanakkor New Orleans könnyűzenei ünnepe elsősorban a helyi gyökerekből táplálkozik. Egymást váltják a hagyományos zenés felvonulások és menetek, de a Mardi Gras színes jelmezt viselő, feketebőrű „indiánjainak” bemutatója és a louisianai őslakos törzsek tánca is része a fesztiválnak. Nemcsak a Tremé negyed Congo Squarjéről világhódító útra kelt dzsesszt idézi meg, hanem teret ad a cajun, zydeco és swamp rock műfajainak is, amelyek innen erednek és itt élnek leginkább. Az angol létére New Orleans-ivá lett Jon Cleary, John Boutté vagy Wanda Rouzan koncertje egyenértékű a nagy John Fogerty fellépésével, pedig a Creedence Clearwater Revival frontembere tele van energiával. Hetvenkilenc évesen gitárpárbajokat mutat be a két fiával, ódát intéz a feleségéhez és örömbulival emlékezteti az extázisban lévő közönségét: megszerezte a jogokat a Creedence Clearwater Revival dalai felett. (Bár New York Cityben született, sehol a világon nincs még egy olyan blueszenész, mint az ötszörös Grammy-díjas Taj Mahal. Már csak segítséggel tud lekecmeregni a színpadról, de a hangja olyan erős, nyers és játékos, hogy talán még Baton Rouge-ba is elhallatszik.)

A délvidéki zenei olvasztótégelytől alig néhány mérföldre született, cajun rockabillyt is éneklő és hegedülő Waylon Thibodeaux koncertje a Fais Do-Do színpadon semmihez sem fogható, pedig hallottam már ott a Los Lobos mexikói–amerikai rockegyüttest és napjaink legjobb cajun zenekarát, a Lost Bayou Ramblerst is. Igen, igen, és a hölgyek? A soul hétszeres Grammy-díjas húzóneve, Gladys Knight fellépése csalódás: unalmas és gyenge, az előadó pedig kiszámítható és művi. Louisiana hetvenpluszosan is regnáló billentyűs királynője, Marcia Ball és az ötvenes évei elején is vadító Shannon McNally nem várt meglepetést kínál. Sokszoros, felülmúlhatatlan, igazi meglepetést.