Hús olvas a húsról

Talán mégiscsak az lenne a legperverzebb dolog, ha teljesen referenciálisan olvasnám Németh Zoltán kötetét, és mozzanatról mozzanatra, pozitúrától pozitúráig végigcsinálnék mindent, ami a szövegben a testtel történik. Idézzem? Ne idézzem? Na jó, íme: „És már mozdul is a kígyó, amely mereven figyelt eddig a csillárról: ráveti magát a slagra, ráhúzza magát tövig, felgyűrődik a ruganyos bőr. Nézem, ahogy perisztaltikus mozgások futnak végig a testén, ahogy ráng és tekereg a vékony gerinc.” (46.) Az előző pozitúra: ugyanez

Ez az a pfújoló olvasó, akit nehéz kikapcsolni, de hát ki kell-e őt zárni a kötet befogadásából? Az utószóban ez áll: „Arra figyelmeztet (a könyv), hogy olvasásunk kiindulópontja és végeredménye maga a test, a vágy és a törvény tárgya, saját testünk, amely fetisiszta érdeklődés és ragaszkodás szilárd és mozdulatlan tervrajza.” (83.) Lehet, hogy az öszszerezzenések, borzongások, bizsergések leltárja (tizennegyedik oldal, hetedik sor – borzongatás stb.) volna a könyv egyik (másik) adekvát olvasata. Ez a logika akkor működne legtökéletesebben, ha a kötet végén lenne egy kiértékelő teszt, amelyik a borzongások és bizsergések aránya alapján biztosra megmondaná, hogy hol áll az olvasó a perverzitási Richter-skálán. de mindezekért nem ítélne el senki, s akkor hol a tét?

Tényleg hol?

Fordítsuk el árnyalatnyival a diskurzust. Németh Zoltán könyve kísérleti könyv. Azokkal a toposzokkal, testrészekkel, váladékokkal játszik el, amelyek a kortárs nyugati kultúrában többé-kevésbé tabunak számítanak. Vér, ondó, hüvelyváladék, vizelet, széklet – a testnedvekbe bele van kódolva szinte minden tabu. A perverziók különböző formái a lexikonszócikkekben elsősorban ezekhez – pozitúrákba rendezve: a szexualitáshoz és részben az evéshez – kapcsolódnak. A könyveknek, amelyek erre játszanak rá, elvileg lehetséges egy morális olvasata. A perverzió (az, amit az idők folyamán annak gondoltak, s amelyek fogalmi tágassága történetileg változó) többnyire explicit módon tiltás alá van helyezve a szent könyvekben vagy a törvények paragrafusaiban. Csakhogy egy metafizikátlanított morálfilozófia szempontjából problematikus egy közmegegyezéses alapon működő „perverz” kapcsolat immorálisnak minősítése. Nemcsak perverz egyének vannak (ha vannak), hanem perverz párok is.

A már említett Korunk-számban egy amerikai filozófus, Michale Ruse azt írja: „A perverzió nem egy morális kódot, sokkal inkább egy esztétikai kódot sért. Undorítónak, felháborítónak találjuk a perverz cselekedeteket.” (Michael Ruse: Homoszexualitás és perverzitás. Korunk 2001/8. 69.) Ebből a nézőpontból válik igazán érdekessé Németh Zoltán könyve. Ha kitűzött célja a polgárpukkasztás volna, és mintaolvasója a polgár, aki pukkad, akkor akár el is lehetne sétálni mellette. Csakhogy a kontextus, amelybe a könyv beleíródik, az utószó által megteremtett tér azt jelzi, hogy ez a kísérlet valóban esztétikai, sokkal konkrétabb módon, mint ahogy Ruse használja a szót, de azzal szoros összefüggésben. Foucault, Barthes, Zizek és a többi szerző, akiket a könyv utószava megidéz, gyakran beszélnek az olvasó – szöveg viszony és az erotika analógiáiról. Olykor nem világos, hogy mennyiben tételezik metaforikusnak ezt a viszonyt, és menyiben tekintik azt „valósnak”. Németh Zoltán kísérlete arra irányul, hogy ezeket a rétegeket minél inkább egymásba másolja, összetalálkoztassa egyetlen könyvön belül: hogy valóban a test reakciói váljanak egy olyan olvasat alapelemeivé, amely ezúttal önreflexíve, teoretikusan is érvényesnek mondható. Hogy a borzongás vagy az első reakció („Ez undorító”) valóban részévé váljon a kötet projektjének.

Kérdés, hogy az az olvasat, amelyet a fentebbiekben vázoltam, s amelyet a kötet utószava mintegy elő-ír, maga is perverznek tekinthető-e. Abban az értelemben, ahogy a szerző használja a fogalmat, talán igen: „Perverz szövegsértésről akkor beszélünk, ha különféle, egymásnak legalább részlegesen ellentmondó értelmezések futnak végig a szöveg testén (...) Az egymás ellen tenyésző olvasási technikák perverziójának generálása egy értelmezésen belül mint csoportszex a szöveggel.” (Németh Zoltán: Olvasáserotika: a perverzió... 41) Az az ingamozgás, amely a test reakcióit mint kiindulópontot egy teoretikus olvasat alapjaivá teszi, olyasmi, mint egy szado-mazo játék, ahol a fájdalom és a gyönyör egymásba ér.

Németh több eddigi könyve is ennek a problémának a közelében járt már – például az Olvasáserotika című kötet (Kalligram, Pozsony, 2000.), különösen annak bevezető írása, vagy A szem folyékony teste című verseskötet (AB-Art, Pozsony, 2000.), amelynek néhány darabja az új könyvben is olvasható. Az a radikalitás viszont, amellyel itt találkozunk, eljut addig a pontig, ahol mindez már nem puszta spekuláció, hanem „vérre menő” játék. „Ironikus perverzió, felforgató játékosság: az orgia poétikájának meséje. Aki olvasta, már nem ugyanabba a testbe tér vissza, nem ugyanebbe” – mondja magáról a könyv (87.). Ez persze a könyvtárgyra is igaz, nem léphetsz kétszer ugyanabba a könyvbe, mondja a mondat, de azt is mondja, hogy a test tapasztalatai, amelyek a könyv olvasásakor felhalmozódnak, egyediek, másutt nem megtapasztalhatók. Talán csak, részleteiben, darabjaiban az Amerikai Psycho darabolójeleneteinél. Vagy inkább, az eltervezettség alapvető könyvbeli jelenléte folytán a Sade-regényekben: „Sade nem erotikus. (...) A kettő közti különbség nem abban van, hogy a sade-i erotika törvénybe ütköző, a miénk meg nem, hanem abban, hogy míg az előző állító-kijelentő és kombinatorikus, az utóbbi sugallatos és metaforikus. (...) A sade-i gyakorlat erőteljes rendeszme uralma alatt áll: az erkölcsi szabályok felrúgását szigorúan szabályozzák, a paráználkodás ugyan féktelen, de nem összevissza.” – írja Roland Barthes. (Sade, Fourier, Loyola. Osiris, Budapest, 2001. 34.) A perverzió méltósága felett is ott érződik egy arc, egy tervező akarat jelenléte, amelyik egymásutániságba rendezi az egyes pozitúrákat. Fontos könyv, testélmény.

(A perverzió méltósága. Válogatta és az utószót írta Németh Zoltán. Kalligram, Pozsony 2002)