Hontalanságunk éveiről

Aztán elmondja, még sincs ez így egészen. Példaként Pelle Emil Bölcső a máglyán című kötetét hozza fel, amelyben a szerző Gömörpéterfala (Tőzsér szülőfaluja) magyarságának második világháború utáni kálváriáját írja meg. Valóban, nem egészen ez a helyzet. Hiszen éppen a Gömörország legújabb száma is megtöri a hontalanság évei körüli – lehet, amúgy csak alkotói – csendet.

A Gömörország (amelyet főszerkesztőként B. Kovács István régész, néprajzkutató és muzeológus jegyez) drámai mozzanatokkal teli írásokat közöl a honi magyarság 1945 és 1948 közti hányattatásairól. Rábely Miklós egykori rimaszombati polgár írása azokat a pillanatokat idézi fel, amikor – közvetlenül a háború után – az újsütetű helyi potentátok a város magyarságának színe-javát a Sajón túlra, Magyarországra üldözik. Rimaszombatban Pospišil „polgármester” rendelete kilátásba helyezi, hogy „mindazon lányoknak és asszonyoknak, akik a piacon, utcákon vagy üzletekben magyarul mernek beszélni, tövig lenyírják a hajukat, a férfiakat pedig lecsukják”. Pospišilt végül saját „elvtársai” kénytelenek megfékezni, mert ha a rendelet érvényben marad, a legegyszerűbb élettereken is ellehetetlenül a kommunikáció, hiszen a piaci kofákkal a szlovák bevándoroltak is csak magyarul értették meg magukat. Gyömbér Béla Kisfaludy Lajosról, a sajógömöri evangélikus magyar népiskola igazgató-tanítójáról emlékezik meg, akit pedagógustárs feleségével együtt Magyarországra telepítettek ki. A házaspár levelekkel próbálja tartani a lelket a sajógömöriekben, akik a kitelepítés, deportálás miatti állandó félelemben élnek. A tehetetlen féltés érződik Kisfaludy soraiból, amikor tanácsot próbál adni az otthon maradottaknak. „Maradjanak minél tovább, a végsőkig. (...) Ha azonban az a veszély fenyegetné, hogy felfelé viszik, úgy jöjjenek mindenképpen” – írja a volt igazgató-tanító. Tipary László tompai helytörténész nemrégiben elhunyt feleségének és annak szüleinek állít emléket azzal az írással, amelyben a gyerkiek és az Ipoly mentiek tragédiáját örökíti meg. A több környékbeli faluból összegyűjtött családokkal a marhavagon-szerelvény néhány nappal 1946 karácsonya előtt Tompáról indult Ipolyság felé. A gyerkiek megtudták, hogy szeretteikkel a vonat mikor halad keresztül a falujukon. „Nem tudom megmondani, hogy a mozdonyvezető mennyi könnyet hullatott értünk, amikor a mozdonyt vezette, de egy biztos: amikor Tompáról a gyerki határba értünk, nagyon hosszan fütyült a gőzmozdony! (...) A falunkban, amikor meglátták a sötétben a közlekedő vonatszerelvényt, templomunk tornyában megszólalt az összes, mind a három harang. Szóltak és sírtak a harangok is!” – emlékezett Tipary felesége. Somogyiné Sörös Márta a füleki református gyülekezet történetéről szóló írásában Böröczky György lelkipásztornak és hitvesének megrázó történetét is közli. A lelkipásztor a helyi zománcgyár hivatalnokaként keresi kenyerét, ám a gyári termelés leálltával megszűnik a fizetése, s feleségével csak a gyülekezet támogatásával vészeli át a téli hónapokat. Csak e segítséggel „tudták bizakodva várni a nagy ajándékot, első gyermeküket”, aki azonban a születését követő második napon meghal, a házaspárt pedig a frissen hantolt sír mellől toloncolják ki az országból.

Az aktuális beszámolók, érdekes szemelvények és a Gömörország mellékleteként Szabó Ottó grafikáival és Szászi Zoltán verseivel megjelent idei naptár mellett az idézetteken kívül több írás is a hontalanság éveire emlékezik. „Ebben a mostani helyzetben is alig mondhatjuk a magunkénak azt, ami a mienk. Elvehetik a földünket..., pénzünket, kiűzhetnek otthonunkból, megfoszthatnak jogainktól, és mi marad? A gúnya, ami rajtunk van. De garázda alakok azt is leszedhetik rólunk..., és akkor mi marad? A puszta lelkünk. Ezt csak az ördög viheti el, ha neki adjuk” – írja deportált híveinek Kovács Pál címzetes kanonok, egykori gyerki esperesplébános. Múltunknak az emlékezés a lelke és a felejtés, az örökség át nem adása, át nem vétele az ördöge. Ezért van szükség múltunk „Gömörországaira” – a jelenben és a jövőnek szólóan.