Hol fárad el a magyar tanító?

Dr. Hlavács Mária: „Egy évtized elteltével, sajnos meg kell szüntetnünk a kihelyezett tagozatot.” A szerző felvétele Hogy Szlovákiában magyar pedagógusnak lenni már nem csupán lét-, hanem elmeállapot is, lassan közhelyként hangzik. Az tudja ezt igazán megérteni, aki belekóstolt a „szakmába”, megszerette azt, talán elhivatottságot is érzett – majd keserű szájízzel elhagyta. Mint azok a friss oklevelesek, akik négyévi kemény, munka és család melletti főiskola-látogatást követően még mindig képesítetlen tanerőként voltak kénytelenek ugyanazt a teljesítményt nyújtani, mint a Szlovákiában szerzett, vagy a mindenható hatalom által nagylelkűen elfogadott és honosított oklevéllel rendelkezők. Sokak számára telt be így a pohár. A sors fintora, hogy míg ezek a pedagógusok az Eva Slavkovská oktatásügyi miniszter asszony nevével fémjelzett korszakban legalább tudták, hogy születésüknél fogva csakis kegyvesztettek lehetnek, az utóbbi években nem igazán tudják, miért nem történt még mindig előrelépés az ügyükben.

Kinek az „ügyéről” van itt szó? – tettem fel a kérdést dr. Hlavács Máriának, a Comenius Tanítóképző Főiskola kassai konzultációs központja vezetőjének.

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Comenius Tanítóképző Főiskola, a szlovák oktatási minisztérium és a nyitrai Konstantin Egyetem közös ügyéről... és persze annak a csaknem kétszáz tanítónak a sorsáról, akik a közvetlen érintettjei a dolognak.

Kezdjük talán az elsővel.

Az SZMPSZ, felmérve a Szlovákiára évek óta jellemző magyar pedagógushiány mértékét, 1992 tavaszán tárgyalásokba kezdett a sárospataki, illetve a győri tanítóképző főiskolák vezetésével. Céljuk az volt, hogy a nevezett intézmények segítségével konzultációs központokat nyissanak Szlovákia területén. Kezdeményezésüket siker koronázta, és Kassán 1992 szeptemberében valóban megnyílt a konzultációs központ, és kezdetét vette a levelező tagozatos képzés. Az érdeklődést és az igényt az is jellemezte, hogy több mint kétszáz hallgató jelentkezett, amelyből végül is hatvanat vettek fel az első csoportba.

Hogyan alakult a hallgatók száma az elkövetkező években?

1996-ban és 97-ben összesen nyolcvannégyen, 1998-ban negyvenhárman, 2000-ben harminchatan, 2002-ben pedig harmincegyen végeztek. Ez összesen százkilencvennégy hallgatót jelent, akik többsége már gyakorló pedagógus volt. A jelenleg harmadik éve működő évfolyam hallgatóinak a száma huszonhat. Ők a jövő évben végeznek, új évfolyam azonban nem indult.

Mi ennek az oka?

Többféle oka is van. Például az, hogy évről évre csökken a beiskolázandó gyerekek létszáma, azaz nincs vonzerejük a magyar tanítási nyelvű alapiskoláknak. De megemlíthetném azt is, hogy a jelenlegi magyar kormány is másképp viszonyul már a határon túli pedagógusképzéshez, mint elődje...

A visszajelzések alapján miképp érvényesültek a Comenius Tanítóképző végzettjei?

Az első csoport szinte kizárólag már gyakorló pedagógusokból állt, ők maradtak is a pályán. Az őket követők között viszont egyre több volt a pályakezdő, és közülük bizony sokan lemorzsolódtak. Egyesek minden bizonnyal nem találták meg számításaikat, de volt egy sokkal prózaibb ok is. Az, hogy a nyitrai tanítóképző, mely időközben egyetemmé avanzsált, kizárólagos jogot formált a Magyarországon szerzett főiskolai oklevelek honosítására.

Hogyan nyilvánult ez meg a gyakorlatban?

Úgy, hogy a másfél éves továbbképzést egyre nehezítette. Magas „árat” szabott, melyet a pedagógusi fizetésből élők közül többen nem tudtak megfizetni. De úgy is, hogy évről évre csökkentette a továbbképzésre felvettek számát. Még egyszer hangsúlyozom: a kassai konzultációs központ végzősei teljes értékű tanítók, sehol és senkinek nincs oka megkérdőjelezni vagy netán meghatározni, mennyit ér az oklevelük.

1998-tól a hazai magyarság politikai képviseleti szervezete kormánytényező; van például magyar oktatási államtitkára is az országnak. Tettek lépéseket vezető politikusaink?

Tudnak a problémáról. Nem tehetnek azonban semmit, mivel annak idején Slavkovská miniszter aszszony egy tollvonással egyetemi rangra emelte az összes hazai főiskolát. Ahol pedig egyetemi oklevélre van szükség, ott nem lehet „csak” főiskolaival dolgozni. Mint mondják, a kettő nem ekvivalens.

Nem segíthetne ezen egy államközi egyezmény?

Ez az ő dolguk. Én nem tudok ilyen irányú konkrét tervekről. Bízom azonban abban, hogy a politikusok egyszer ragaszkodni fognak ahhoz, amit megígértek, valamint ahhoz is, amit a koalíciós szerződésben rögzítettek.

Érthető ez a megkülönböztetés?

Nem igazán. Egyrészt azért nem, mert míg a Nyitrán oklevelet szerző alsó tagozatos tanító négy éven keresztül látogatja csak a nappali tagozatot, a Magyarországon végzőnek ez összesen hat évébe kerül. Érthetetlen a hozzáállás azért is, mert a felsőfokú képzés világszerte két, egyes országokban pedig három ágon folyik. Az egyetemi képzés ennek a legmagasabb fokozata, amely tényleg a tudományos fokozat elérését szolgálja.

Hadd kérdezzem meg: hol fárad el valójában a hazai magyar tanító?

Sajnálatos módon nem is annyira a katedra mögött, hanem a bürokrácia útvesztőjében. És abban, hogy még ennyi év után is szüntelenül bizonygatnia kell létjogosultságát.