Kultúra

Hizsnyai Tóth Ildikó: A valóság talaja

Hizsnyai Tóth Ildikó

2018. július 8. 19:49

Minden nyelvi haditudósító rémálma vált valóra, ezúttal a valóságról kell híreket hoznom. Ráadásul nehezített körülmények között: a valóság talaján állva. Nem ülve, nem fekve – állva. Így szól a napiparancs. Hapták.

Az alternatív valóságokról vitatkoztunk – hol máshol? – a digitális magyar rónán, a fészbukon. Amíg az amerikai elnökválasztást és a brexitet cincáltuk, nagyjából egy platformon álltunk, de amint a nyelvkritikai hozzászólásaim a magyarországi állapotokra is kiterjedtek, égni kezdett a lábam alatt a talaj. Pedig meg se moccantam, pedig csak beszéltem. Csak sajnos úgy, ahogyan a régi békeidőkben: lamentálva, ötletelve, kukacoskodva. Elandalodtam a baráti hangnemtől, elvégre „Magyar, Węgier – dwa bratanki.”

No, nem, ezek elavult, civil reflexek. Mozgósítás van. Igaz, csak retorikai értelemben, de ez a valóságunkat ugyanúgy érinti, hiszen amikor szóba hozzuk, mindig csak úgynevezett valóságról lehet szó. Egy általunk észlelt, megismerendő, folyamatos értelmezés alatt álló hogyishívjákot értünk rajta, és mivel nem vagyunk egyfejű sziámi ikrek, egyedül, a benti világunkban bíbelődünk vele.

Amikor tehát megszólalok, innen beszélek, bentről, bárhol álljak, üljek vagy feküdjek is a rideg kozmoszban. Miért kell minden kritikai megjegyzésemért, ukmukfukk, a magyarországi ellenzék platformjára teleportálni? Akik – mint az tudvalévő – nem ismerik a magyar valóságot, főleg a vidéket nem, mert lúzerek, pont. Hogy kipörgessenek a vitából? És egyáltalán: mióta van a magyar szókincs egy része ellenzékben?

 

2018. június 10. 13:32

Hizsnyai Tóth Ildikó: Haditudósítások

Nem a lúzerséggel van nekem bajom, Isten ments! Elvégre ki nem az? Ki nem fogja az élet nevű csatát elveszíteni, egyszer, majdan? Ráadásul én se szeretek egyedül vacakolni ezzel a böhömnagy valósággal, kicsi vagyok, túl nagy falat nekem, szóval, örülök mindenféle társaságnak. Csakhogy van itt egy bibi: ez az állítás nem igaz. Egy pozsonyi íróasztalnál ülve nekem ugyanis édes mindegy, milyen ideológiai cuccokból hámozom ki a mai magyar köznyelv engem érdeklő konkrétumait. Illetve nem mindegy, ez azért nem igaz, időnként nagyon is keserű, de erőfeszítésnek mindenképpen erőfeszítés.

És ezt korántsem megbízás alapján teszem, hanem a nyelvi ösztön hajt: az anyanyelvemen is szeretnék autentikusan beszélni arról a reális világról, amelyben élek. Ami nekem szlovákul van felcímkézve, amit az én elmém szlovákul kategorizált, mert elsősorban szlovákok beszélnek nekem róla. Ha pedig magyarul akarom elmesélni, hogy ma mi történt velem, nemcsak nyelvet kell váltanom, hanem a fogalmakat is konvertálnom kell. Ideológiai sallangoktól mentesen. Mert az egyik nyelvi világ igazságai érvényüket vesztik a másikban – ez egy fordítói alaptétel.

Szóval, nagyjából ez az én nyelvi valóságom talaja. És akkor most talán vissza is kérdezhetnék: Ki osztozik velem ezen a platformon a magyarországi ellenzék közül? Vagy a kormánypártiak közül? Nekem mindegy, a szlovák nyelvi világot úgysem választja ketté ilyen demarkációs vonal, jöjjön, aki csak tud, elkél itt minden dolgos kéz és kreatív, nyelvteremtő elme. Nosza!

 

2018. május 13. 13:57

Hizsnyai Tóth Ildikó: Transzban

A határon túliakat nem kérdezem, hiszen ők alapból ezen a platformon állnak, mondhatni számukra ez az alapjáraton való létezés, a napi rutin része, csak nem mindegyiküket izgatja egyformán a kérdés. Mert nem ez a munkájuk, mert elvégzik helyettük a profik, ők csak felhasználók. De hova, kihez forduljon egy fordító, amikor inspirációt keres egy meg nem nevezett jelenségre? Mondja azt helyette, hogy izé? Izé-1, izé-2…, izé-4697? Régen olajozottabban ment, szinte rutinból konvertálgattam, elvégre erre kaptam a kiképzést. De hovatovább, egyre több izém és micsodám gyűlt össze. Ami azért, valljuk be, egy fordítónál gáz. Ideggáz. Ezért is kérdezősködöm, okvetetlenkedem annyit a szociális háló magyar bugyraiban, ahol rendre a nemzet öngyilkos nyelvi merénylőjének néznek.

Ezen akár el is gondolkodhatnánk, közösen, két verbális ütközet közti uzsonnaszünetben. Mármint azon, hogy a valóságról való beszédnek a legfőbb nehézsége az, hogy egy nyelven vagyunk kénytelenek róla beszélni, mert egy nyelvi valósághoz tartozunk. Nincs több. Aki pedig licitál, az nem sokszorozza, hanem osztja.

Talán ha még kiscsoportos óvodások lennénk, könnyebben szót tudnánk érteni. Ebben a korban ugyanis még evidens számunkra, hogy van egy megtapasztalható világ, amelyben mindenféle dolgok vannak, amikkel további dolgokat lehet csinálni. Aztán van egy másik, afféle dumavilág, amit a beszéddel hozunk létre, és bármit állítanak  is nekünk a felnőttek, ez a két világ (fizikai, nyelvi) meglehetősen furcsa kapcsolatban áll egymással, azaz nem feltétlenül fedik le egymást.

Nem fogalmazzuk meg magunknak ilyen veretesen, de azért időnként kicsit meg-megpiszkáljuk az anomáliákat, ha feszít az ellentmondás: Miért mondjuk azt a Napról, hogy felkel és lenyugszik?  Akkor most lapos a Föld vagy gömbölyű? Gyerekszájnak nevezik az ilyesmit, pedig egy kognitív nyelvész száját is elhagyhatta volna ez a spontán nyelvszemléleti bölcsesség.
És akkor most valljuk be, ki-ki magának, becsületesen, hogy amikor gyerekként ilyen szakmai kérdéseket feszegettünk, akadt-e olyan felnőtt a környezetünkben, aki bevallotta volna, hogy ez még mind semmi: Olyan dolgokról is szoktunk beszélni, amelyek a valóságban egyáltalán nincsenek. Ilyen például a „valóság” is.

 

Önnek ajánljuk