Harmadik szerepét kapta szlovák filmesektől

A szlovák filmesek már akkor felfigyeltek rá, amikor a Kincsemmel, Herendi Gábor nagy sikerű rendezésével egy itteni kereskedelmi tévécsatorna nézői is megismerték és megszerették. Ez utóbbit Pozsonytól Nyitrán át Kassáig többször is megtapasztalhatta.

Lehet, hogy az osztrák–cseh–szlovák–magyar koprodukcióban forgatott Mária Terézia is segítette abban, hogy színészként átlépte a magyar–szlovák határt?

Ennyire nem láttam a jövőbe a sorozat forgatásakor, viszont megéltem egy ikonikus pillanatot. Robert Dornhelm, a rendező elmondta, hogy lesz egy báljelenet, amelyben Esterházy Pálként nekem is szórakoztatnom kell az udvarhölgyeket és a többi előkelőséget. Kamera előtt addig nem találkoztam a filmbeli szlovák kollégákkal. Nem volt közös terünk, csak az öltözőben. Az viszont majdnem olyan helyzet volt, mint amikor egy fiatal férfiember bekerül a kaszárnyába, és azt sem tudja, ki kicsoda. Nem ismerjük egymás munkásságát. Felvétel előtt, már jelben állva mutatkoztunk be egymásnak. Addig azt hittem, statisztahölgyek vesznek körbe bennünket. Ott jöttem rá, hogy minden porcikájukban tehetséges színésznők állnak mellettem. Táňa Pauhofová, Petra Polnišová és mások. Amikor ezt otthon elmeséltem a feleségemnek, Borbély Alexandrának, csodálkozott, és már sorolta is, ki miben játszott. Mindenkiről kiderült, hogy créme de la créme. Egy udvari képben, ahogy ránk fordultak és megszólaltak, teljes női és színészi fegyvertárukat megcsillogtatták a lányok, én pedig rögtön éreztem, hogy egészen különleges minőséggel van dolgom. De valahogy bennük is hasonló érzet lehetett, amikor lepróbáltuk az első közös jelenetünket. Megjöttek a magyar huszárok, és ezek sem akárkik, gondolhatták. Vicces volt, mert a rendező sem tudta, kik vagyunk, de látta, hogy akár csak két mondattal mire vagyunk képesek. Hogy mi mindent tudunk improvizálni ott, helyben. Hogy mivel töltjük ki azt a néhány percet, amit kaptunk. A rendező aztán tett is érte, hogy minél több jelenetünk legyen. Ez volt az első eset, hogy a generációm szlovák képviselőivel találkozhattam. Főleg a hölgyekkel, akik egytől egyig jó fejek és nyitottak voltak. A humorukból is érezni lehetett, hogy színészileg ugyanazt a nyelvet beszéljük.

De ott voltak a csehek és az osztrákok is. Velük is kapcsolatba került?

Ide kötném a számomra eddig értelmezhetetlen módon hangzatos plakátokon jelenlevő V4-ek politikai tömörülését, amelyben politikailag mindenki a közös nevezőt keresi, és gazdasági régiókra hivatkozik, de egy önmagától szerveződő kulturális egységre nem gondolnak. Ilyenről csak a kollégáimtól, Bán Jánostól és Cserhalmi Györgytől hallottam, akik már több cseh és szlovák filmben játszottak. Hogy milyen intenzív filmes együttműködések részesei voltak. Hogy a cseh és a szlovák rendezők szeretik a magyar színészeket.

Kiindulhatunk abból is, hogy Közép-Kelet-Európa országai történelmileg és kulturálisan is szervesen kapcsolódnak egymáshoz.

Ezt abban a pillanatban megéreztem, amint beléptem a Boldog új évet! stábjába. Az volt az első szlovák film, amelyben szerepet kaptam. A totális azonosságot már ott észrevettem. Igaz, hogy más nyelvet beszélünk, de mintha ugyanúgy vennénk levegőt, ugyanazok a normalitásaink, egy tőről fakad a szabadságvágyunk, sőt még az öniróniánk is. De tényleg! Most egy készülő szlovák filmben, a Dream Teamben játszom. Az egyik jelenetben csak drukkolok egy lelátón, és apró hülyeségekkel szolgálom ki a szlovák kollégákat, és megint csak arra gondolok, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Hogy mennyire érezzük egymás humorát.

Közös alkotásokkal nem lehetne erre még jobban építeni?

Ez jár a fejemben nekem is. Ebbe komoly energiákat kellene tenni. Ez már meg is fogalmazódott bennem. Most, hogy ennyire részt veszek a politikai életben, és a kultúráért ilyen nagy felelősséget érzek a hazámban, szeretnék majd egy V4 filmalapot létrehozni, amelybe mindenki belerakna 3 millió eurót, és így pályázni lehetne különböző koprodukciókra. Szeretném, ha a Tisza alatt reneszánszát élné a régió kulturális együttműködése. Ezek természetes szerveződések lennének. A sorsközösség, amelyben vagyunk, a közös múlt, a világlátásunk… mi ebben külön kis egységet alkotunk. Erre büszkének kell lenni, ebből senkit nem lehet kizárni. És ne feledjük el azt sem, hogy ennek kulturális üzenete van. Kinyithatnánk egy harmincmilliós piacot. Ha a szerbek és a lengyelek is benne lennének, még nagyobbat. Szerintem a Hunyadit is jobb lett volna létrehozni V4-es koprodukcióban, mert mindenki a saját televíziós hálózatában gondolkodhatott volna. Itt aztán egy regionális értékesítési rendszert is ki lehet találni, amivel sokkal könnyebb nullszaldóra visszatermelni a költségeket.

Ilyen kezdeményezés volt a Mária Terézia is, amelynek második évadjában a magyar koprodukciós fél már nem vett részt. Sajnálta?

Nagyon. Nem véletlenül kerültünk mi Adorjáni Bálint kollégámmal ebbe a sorozatba. Ő Esterházy Miklós herceget alakította. Alkatilag is képviseltünk valamit, akárcsak a szlovák kollégáink. Ez gyorsan kiderült. A tehetségnek mindig szeme van a másik tehetségére. Felismeri. Egy nézésből, két legyezés között kitartott tekintetből is sok mindent ki lehet olvasni. A tehetség másodpercek alatt fel tud fényleni. A mostani szerepemben, a Dream Teamben magyar edzőt játszom. Imádom a helyzetet, mert engem itt nem magyar filmsztárként kezelnek. Meg kell harcolnom azért, hogy felfigyeljenek rám. A névjegyemet le kellett raknom.

Még a Kincsem sokadik vetítése után is?

Engem ez nem töltött el csalódottsággal. Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy minden villanásomat ki kell találnom. Mint annak idején, a Katona József Színházban. Csoportos szereplőként kellett kitűnnöm a karból. Ezek az ősi reflexek törnek fel bennem egy nemzetközi csapatban is. Megszólalt a mellettem ülő kislány, aki a gyerekemet játssza a Dream Teamben. Azt mondta: „Mindenki azt nézi, mit csinálsz!” És látom, hogy röhög az egész stáb. Ennek én nagyon örültem. Mondtam is a kislánynak, hogy ha később is ezzel akarsz foglalkozni, akkor figyelj, mert én már idősebb csávó vagyok, és mégis vannak helyzetek, amikor elölről kell kezdenem a szakmát. Az első fokozatot is tudni kell, hogy miképpen reagáljál, hogyan ragadjad meg a pillanatot. Valami extrát kell csinálni, hogy mindenki felkapja rá a fejét. Kell a színészi rafinéria. És ha új filmbe hívnak, akkor ismét ki kell vívnom a helyzetet szakmailag, hogy minden szempár rám szegeződjék. Engem ez nagyon provokál. A művészetnek ugyanis megvan az az igazságossága, hogy minden pillanatban meg kell tudnod üzenni, hogy te még mindig a teljes valóddal űzöd ezt a szakmát. Nemcsak ott ülsz, és nem csinálsz semmit, hanem buzog benned az, ami miatt erre a pályára jöttél, és századszor is bizonyítanod kell, hogy itt a helyed. Igen, én kimondottan élvezem, ha azt látom az arcokon, hogy már megint mit csinál ez a magyar fiú, hogy szórakoztat, hogyan old meg egy adott helyzetet?

A Boldog új évet!-beli szereplését csak látszólag köszönheti a feleségének, aki elsőként kapott szerepet a filmben, hiszen a Kincsem addigra már lefutotta a köreit a szlovák kereskedelmi tévécsatornán. Számolt egyáltalán valaki a film nemzetközi sikerével?

Senki. Még Herendi Gábor sem. Azóta is mindig jelzem neki, ha a szlovákok leadják a filmet. Ez is azt jelenti, hogy az ilyen történeteket, az ilyen kosztümös filmeket itt is szereti a közönség, erre itt is van igény. Ez engem is érdekel. Odaszegez a tévé elé. Az ilyen filmek nemcsak a franciáknál, az angoloknál és az olaszoknál, hanem a cseheknél és a lengyeleknél is a reneszánszukat élik. A Kincsemmel otthon is, külföldön is berúgtuk a labdát.

Jobb ajánlót nem is kívánhatott volna magának a szlovák filmbe. A Boldog új évet! forgatásakor, a Tátrában sejtette, hogy ez még teremni fog valamit?

Nem, nem voltak ilyen elvárásaim. Az volt nagyon érdekes, hogy amikor beültünk Szandrával és a rokonsággal a nyitrai moziba a Boldog új évet!-re, láttuk, milyen jóízűen röhögnek a jeleneteinken a nézők. Ugyanis egy folyton vitázó-veszekedő magyar házaspár vagyunk a történetben. A hülyeséget pedig Szlovákiában is ugyanúgy értik, mint nálunk. Támaszkodhatunk arra, hogy egy magyar csávó ugyanazt a humort képviseli, mint egy szlovák vagy cseh színész. Ahogy a gasztronómiánk is hasonló. Azért imádok Pozsonyban vagy Prágában, mert érzem, hogy sok minden összeköt bennünket. Hogy ha valamikor, akkor a Monarchia idején előre mentek a dolgok. Nyilvánvalóan voltak ennek is nehezebb részei, de a Monarchia ihlette együvé tartozást szerintem kifejezetten erőltetni kellene. Ez egy mini Európai Unió lehetne. Jiří Menzel is sokszor emlegette azokat a bizonyos régi időket. Az Őfelsége pincére voltam című filmje is erre utal. Nekem az a kedvenc Hrabalom. Háromszor elolvastam. Óriási hatással volt rám. A megvalósítás kicsit színesebb lett a vásznon, mint ami az én fejemben volt.

A látnok (Vedma) című szlovák sorozatot, amelyben már komolyabb feladathoz jutott, hogyan könyvelte el?

Nehéz munka volt.

Két műfaj, a sci-fi és a fantasy keveréke lett.

Nagyobb szerepet kaptam a történetben, de összefüggésében nem láttam át az egészet, és a műfajt sem értékeltem igazán. De talán az alkotók sem. Végig volt bennem egyfajta bizonytalanság. Nem éreztem, nem érezhettem rá a történet stílusára, kifutására. Ez valahogy rányomta a bélyegét az alakításomra is. Kicsit el voltam veszve a történetben. Nem tudtam kezdeményezni. Ez volt a legzavaróbb számomra. Márpedig a színészet kezdeményezés is. Engem erre neveltek a főiskolán. Ajánlattételre. Nekem a rendezőnél is jobban kell tudnom, hogy miben játszom, és mennem kell előre.

Szakmai kifejezéssel élve: vivő színész.

Szeretem megfogni a szerepemet. Ide-oda rakosgatni-pakolgatni, hogy a kreativitásom átsüssön rajta. A látnokban tojáshéjon lépdeltem. Azt éreztem, hogy minden inog körülöttem. Nem tudtam mélyen ihletet venni a kollégáimból sem, mivel ők sem nagyon értették a műfajt. A kiindulópont elsőre tehetséges dolognak tűnt. A miszticizmus. A prágai alkimisták. Az akkori alvilág. Erre azonnal felcsillant a szemem. Csak sem kibontva, sem kijátszva nem lett a téma. Végig azt éreztem, hogy csak úgy leasszisztálom a helyzeteket. Egy olyan embernek, mint én, aki nem egy hátradőlő színész, hanem szereti diktálni a tempót, az irányt, állandó megfejtésben van a rendezővel, ilyen feltételek mellett nehéz a munka. A tanár című sorozat szövegének 30 százalékát átírtam, mert elégedetlen voltam vele.

A Dream Teamben most lubickol?

Régen játszottam melegítőben. Nyolc éve A tanárban, hiszen ott tornatanár voltam. A Dream Team Attilája féltékeny apa. Beleszeret a lányába az egyik főszereplő, egy Down-szindrómás fiú. Háromlányos apaként én ezt nagyon könnyen át tudom élni. Hálás az ilyen konfrontatív szerep.