Gyorsfénykép

A búcsúsokkal, akiknek örömére minden évben felütik sátraikat a városban a vásárosok, egyidejűleg érkeznek a gyorsfényképészek, a fekete kendővel, a kerekes lábakon mozgó, ócska és tekintélyes terjedelmű, pókhasú masinával, a pálmával, melyhez hozzá lehet dűlni, a kasírozott autóval, melybe be lehet ülni, a múlt századbeli szalonbútorzattal, melyen helyet lehet foglalni és igényükkel, mely nem ernyedt el az időben s változatlanul megköveteli az emberiségtől, hogy vágjon barátságos arcot. Az emberiség, akármily zord is sorsa e pillanatban, engedelmeskedik a gyorsfényképész óhajának, s barátságos arcot vág. Az emberi arc, melyet a gyorsfényképész megörökít, száz éve változatlanul barátságos. Szakértők a „műfaj rémuralmának” nevezik az ilyen tüneteket. Maga a búcsú és a vásár, a gyorsfénykép kerete, időtlen műfajok: a középkorban a kultúra háziszereit vitték a vásárosok búcsúnapokon városról városra, mézeskalácsot, a bábosok remekeiket viaszból és tésztából, a cipészek a lábtyüket, a kegyszerárusok kis Szent Antalokat; vitték a Könyvet, a profán és az egyházi könyvet, a lélek eledelét, s vittek hozzá édességet és kendőzéshez való szereket, pántlikát, perselyt s hajnövesztő pomádét. Mindezt olcsóbban, biztosabban és egyszerűbben megkapni már, Grönlandban éppen úgy, mint Nápolyban, a vegyes kereskedőktől és az áruházak segédeitől; de a vásári kereskedő makacsul baktat ma is a lovas szekérrel várostól városig, ládákban cipeli áruját, nem törődik a nagyipar versenyével, a vonat elszalad mellette, a repülőgép hiába cikázik feje fölött, az árut mintegy címzettől címzetthez szállítja, mint a középkorban, makacs hittel. Aki hisz, üdvözül. A vásáros, mint műfaj, nem ment tönkre az időben; a bábosok néha elpusztulnak, vagy csődbe mennek, de a műfaj él.

A gyorsfényképész mintegy száz év előtt csatlakozott ehhez a műfajhoz, szerényen és konokul. Száz éve kíséri a vásárosok szekereit, állítja sátrát, kiakasztja bekeretezett remekeit, csalétekül, lefegyverző őszinteséggel. Száz év előtt a fotográfusok jórészt öreg szivardobozok segítségével fényképeztek; művészek, mint a skót David Oktavius Hill vagy a francia Nadar, használt ládákból faragtak masinát, valamilyen hibás és homályos nagyítóüvegen szűrték át a világképet, amely így, lerögzítve a lemezre, homályos és festői maradt. A gyorsfényképész ragaszkodik a festőiséghez. A világot ma is oly homályosan látja, mint az emberi szem. Esze ágában sincsen „tárgyilagosságra” törekedni. Művész maradt; nem ritkán bársonykabátot visel még ma is, lepkenyakkendőt, korpás hajat, lengő fürtöket. Mozdulatai, melyekkel birtokába veszi és megrögzíti a világot, fellengzősek és hanyagok. Savakban áztatott ujjaival fölényesen int az ijedt, elfogódott emberiségnek, s kéri, pillantson mereven a gépbe – se följebb, se lejjebb –, s mosolyogjon hozzá, mintha nem lenne semmi baj. Az emberiség, kínjában, mosolyog. A lelket, mely a kósza és mulandó anyagban, a testben keresi a kifejezést, mintegy üstökön ragadja a gyorsfényképész; minden jól sikerült gyorsfénykép – s melyik nem az? – látlelet. A fotográfus szemünk előtt komponál, mint a régi művészek, sértődöttség nélkül, megengedi, hogy bepillantsunk a műhelybe, az alkotás tégelyébe. „ĺme, az ember!” – mondja és megnyomja a gumilabdát. Csakugyan, ilyen az ember.

Az esőben álljunk meg sátra előtt, s vizsgáljuk meg, milyen az ember. A bekeretezett képek ünnepi pillanatában mutatják a modellt, óriási választék, minden korban, minden állapotban, a bölcsőtől a koporsóig. Szembeszökő, hogy elégedetlen sorsával, természetes állapotával; vágyik valamire... Az élemedett kisgazda a pálma törzséhez támaszkodik, mint egy moziszínész a nagy felvétel másodpercében, Nizzában. A kisgyermek huszárnak öltözött fel, kardját villogtatja, készen reá, leölni az összes gonosz embereket, beleértve a négereket és a cseremiszeket is, mindenkit, akit csak ér és talál valahol, ahogy ez helyes és illik egy kisgyermekhez, akiből később felnőtt lesz. A cselédek meghatóak és szomorúak. Egymás kezét fogják, legszívesebben kettesével állanak a gép elé, mintha el akarnák oszlatni ezzel a jelképes összesimulással az élet magányának rémképét, a földi szolgálat, a mosogatás és portörlés gályamozdulatainak föloldhatatlan spleenjét. És olcsóbb is így, kettesben! S nem olyan védtelenek! A külvárosi kereskedősegéd díszruhában Király Ernőt játssza, amint mulat. Aztán anyák, támadó és szigorú pillantással, mint akik kötelességüket teljesítik. Szerelmesek, a lujszéz kanapén, ahogy szeretnék, ahogy elképzelték, dermedt áhítattal a szalonbútorok között, nyitott szájjal és merev pillantással, mintha a gép leleplezné végre a titkot, életük szomorú titkát, azt, hogy nem bírják el a magányt, és szükségük van valakire. Kínos titok... Duhaj pajtások, a merevgörcs állapotában, kést rántanak. Józan János családja körében, ijedten, mint akit tetten értek. Bajadér, fátyolban, melyet úrnőjétől, a tisztességes asszonytól lopott el, tisztességes asszony nagyon enyhe dekoltázzsal, távollevő férjnek, családi használatra. Egészen buta, öreg ember, amint nagyon figyelmesen és értelmesen hajol a telefonkönyv fölé. Fiatal ember, pomádés hajjal, fekete ruhában, övé az élet; talán ezért pillant a gépbe ilyen kétségbeesetten.

Ami az arcokban közös, százéves, időtlen, az a zavar. Valamit nem értenek egész pontosan; az egyéniség zavara ez, a megrögzített mulandóság rosszhiszemű feszengése. A gép számon tart valamit, ami egy pillanattal elébb még nem volt s egy pillanat múlva már nem lesz ilyen. Retus nélkül tartja számon, a bonckés kegyetlen közönyével tárja föl és bontja ki az arcból a lelket. Benn a városban, drapériák között, műtőszerű műtermekben, óvatos belgyógyászok és virtuóz lélekidomárok dolgoznak a fotográfus maszkjában, s mindent elkövetnek, hogy a páciens ne tudja meg a leletből, mi baja, s ne fájjon úgy a műtét. Itt a külvárosban, a sátorban, érzéstelenítés nélkül operálnak; ez itt tömegrendelés, olcsó és brutális... „Ismerd meg magad!” – mondja a gyorsfényképész. És hozzáfűzi, hadarva, mint aki már maga sem reméli: „Barátságos arcot kérek.”

(Újság, 1935. augusztus 15.)