Grafikai körkép: a kemény iskola fejezetei

Pozsony. Nem igazán volt még ilyen az Esterházy-palota termeiben. A pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria munkatársai ugyanis az élménykiállítás formáját választották ahhoz, hogy a legközelebb hozzák a közönséghez a grafikát.

A Kemény iskola című, október 29-ig megtekinthető nagyszabású tárlat különböző, durva technikákkal, (véséssel, faragással, művészetidegen tárgyak, matériák bevonásával) alkotó hat kortárs grafikusművész munkásságát mutatja be egy-egy teremben. Bevezetőként az első helyiségben egy külön kis szalonkiállítás a műfaj hazai klasszikusainak munkáiból válogat. Ľudovít Fulla, Zmeták Ernő, Krón Jenő, Orest Dubay és a hazai grafikai ízlést évekig meghatározó, iskolateremtő Albín Brunovský, valamint mások szorosan egymáshoz illesztett alkotásai révén ráláthatunk azokra az utakra, amelyeket a hazai grafika bejárt, amíg eljutott arra a pontra, ahonnan a hat művész munkáinak felfedezésére indulhat a látogató. Nagyszerű megoldás ez a kapcsolás, mert szemlélteti, hogy az elmúlt évtizedekben hogyan formálódott nálunk a klasszikus értelemben vett grafika, és milyen eljárásokkal keresték, keresik a kortársak a médium újabb lehetőségeit, mely irányokba tolták ki a határait.

A szemléltetéshez a kiállítás kurátora, Alexandra Kusá (a galéria igazgatója) még egy sajátos tapasztalást is kínál: a látogató saját talpával érezheti, hogy milyen „rögösek”, „durvák” az utak, amelyeken a grafika lépeget. Az első teremben ugyanis a padlót nyomóformává (dúccá) alakították oly módon, hogy durva technikával belevésték a Drsná škola kiállításcímet. A tárlat végeztével, ha felszedik a vésett padlót, a faalap akár nyomófelületként is használható. A kiállításnak ez az eleme is jelzi az átmenetet a klasszikus formáktól a kortárs grafikai megnyilvánulások felé.

A Kemény iskola kiállításcím egyrészt arra a kemény, nehéz, durva munkára vonatkozik, amellyel a grafikusok kidolgozzák a nyomóformát, másrészt utal a krimi egyik alműfajára, az ún. kemény (hard boiled) krimire. Ahogy a kemény krimit, a grafikát is könnyebb műfajnak, könnyebben hozzáférhető és elérhető „terméknek” tartották.

A kortárs hazai „kemény iskolához” tartozó grafika vonal hat legdominánsabb képviselője, akik a középnemzedék meghatározó egyéniségei: Erik Binder (1974), Jan Čumlivski (1978), Emil Drličiak (1973), Palo Čejka (1973), Juraj Horváth (1975) és Tomáš Klepoch (1981). Egyikük sem tartozik a mainstreamhez, és a grafikának nem a kommersz ágát űzik. A tárlat monografikusan mutatja be valamennyiüket. A kurátor olyan, külön-külön belsőépítészeti tervezéssel kialakított környezetbe helyezte el a munkáikat, amely kidomborítja, kiemeli művészetük jellemzőit.

Jan Čumlivski egyik sorozata a különleges kisugárzású és hatású osteographia-széria. Az alkotó különböző méretű csövescsont-darabokba vésett bele művészi fantázia szülte, ún. történelmi mozzanatokat. A teret, amelyben az ő munkái kaptak helyet – e sorozattól ihletve – múzeumi térként alakították ki múzeumokban használt vitrinek elhelyezésével.

Erik Binder, aki a legszabadabban értelmezi a grafikát, egy külön erre a kiállításra kialakított kísérleti teret installált kisebb-nagyobb beavatkozással jeleket hagyó nyomóformának, grafikai kliséknek is használható elemekből, mindennapi tárgyakból. Ezekkel a kiállítótérben lenyomatot produkált, vagyis az ő grafikái „itt és ide” készültek. Egy kézenfekvő példa ízelítőként: véletlenszerű egyedi grafika született egy elgurított gumiabroncs futófelületéről. De ebben a felfogásban használható sokszorosításhoz alkalmazható kiindulófelületként a fekete bakelitkorong (hanglemez) vagy a sörös rekesz is.

Még két különleges, érzékeltető tere van a kiállításnak. Az egyikbe Palo Čejka műtermének domináns elemeit költöztették be. A másikban egy „nyomozóirodát” alakítottak ki, melynek tartozéka egy mágneses eligazító üvegtábla. A látogató itt művészettörténeti összefüggésekkel szembesülhet, valamint a kiállító művészekről kap információkat.