Gondolatok március idusán

A selmecbányai honvédsír Görföl Jenő felvétele A Március Tizenötödikék, Október Huszonharmadikák vagy Prágai Tavaszok lelkünk kalendáriumaiban is piros betűs: vérpiros betűs ünnepek. Olyasfélék tán, mint a mustban-murciban az erjedés-tisztulás gyöngyei. Miként a gyöngyök a bort igazi borrá, úgy Március Tizenötödikéink történelmünket teszik eszményképet is felmutató nemzeti történetté. Eszményképes történelemmé formálják – ellene szegülve az amúgy fekete-fehér vagy gyakran vérszín, sallangoktól és torzításoktól mentes, de az eszmei vezérlő csillagokat is nélkülöző múlt-tartománynak: a mindenre képes történelemnek.

Március Tizenötödike a magyarság szabadságeszményének egyik leghitelesebb jelképe. Hogy a jövőben is az lesz-e, az attól függ, meddig viszi üzenetét a gyöngy, fogunk-e emlékezni – ott legbelül is. Ha a felejtés lesz úrrá rajtunk, akkor a szabadságeszményünket is veszni hagyjuk. S ha szabadságeszményünk elveszik, oda a szabadság is. ĺgy vagy úgy történik majd, magatartásunk az utánunk jövők számára is egyfajta képes történelmet rajzol – rólunk.

A napokban és főként ma számos helyen emlékeznek tájainkon a százötvenöt esztendővel ezelőtti március idusára, a várakozással, feszültséggel, de túlkapásokkal is teli forradalomra, s az azt követő szabadságharc véres, mégis lélekemelő pillanataira. Ha valaki komolyan kíván szólni szabadságeszményünk több mint másfélszáz éves jelképéről, a márciusi ifjakról sem feledkezhet meg. A szónokokként fellépő közéleti szereplőinknek pedig arra is alkalmuk nyílhat, hogy – mentesen mindenféle kényszeredett párhuzamvonástól – a szlovákiai magyar közéleten belüli vérfrissítés kérdéséről is szót ejtsenek. Most, márciusban, az ifjakról, de úgy, hogy a tavasz múltával is időszerűnek tartsák a kérdést. Ez a saját érdekünk is, hiszen magatartásunk az utánunk jövők számára is egyfajta képes történelmet rajzol majd – rólunk.

Petőfi Sándornak, a márciusi ifjak egyik vezéralakjának ligetfalui szobra most már méltóbb és – sajnos, ez is szempont – védettebb helyre került. A szobor ligetfalui helyét egyébként a mindenre képes, eszményeket nélkülöző történelem és annak névtelen-arctalan statisztái tették az eredetinél jóval méltatlanabbá. Azt nem tudatosították, hogy amikor Petőfi szobrát rongálják, egyben szlovák kor- és eszmetársa, Janko Kráľ forradalmi szellemi hagyatékát is gyalázzák, akinek a szobra ugyanabban a ligetfalui parkban áll, amelyben a Petőfié eddig.

Janko Kráľnak nemcsak szobor jár, hanem az általa 1848 tavaszán s részben később is képviselt magatartást, eszméket ugyancsak méltóbb hely illetné meg a szlovák történet- és nemzettudaton belül. Kráľ már a forradalom előtt kérte Ľudovít Štúrt, hogy Kossuthék példáját kövesse, s ebben a kérdésben némileg ellentétbe is került óvatosabb és távolságtartóbb tanítómesterével. S bár Kráľ Ipolyságon és Pesten éppen honti forradalmi fellépése miatt raboskodott kilenc hónapon keresztül, szabadulása után is arra sarkallja Štúrt, hogy vegye fel a kapcsolatot Kossuthékkal. A forradalom és szabadságharc szlovák történetében Kráľ példája lehet vitatható irányvonal, de határozottan vállalható hagyomány.

Szekfű Gyula történész írja Három nemzedék című munkájában, hogy Kossuth mintegy szobrot csinált Széchenyiből, amikor a legnagyobb magyarnak nevezte, s így sikerült őt fokozatosan kiszorítania a közéletből. Fura fintora a sorsnak, hogy a szabadságharcos emlékművekkel, köztéri alkotásokkal együtt a mindenre képes történelem Szlovákiában több, a szabadságeszményt megtestesítő Kossuth-szobrot is eltávolított. Egykor köztéren álló rozsnyói szobra most egy fűtőházban van. Akár egy Havel-drámába is beillenék, ahogyan a disszidens Kossuthnak csak egy fűtőházban jut hely, mint az 1989 előtti csehszlovákiai ellenzékieknek. Kossuth (is) várja a szebb márciusokat, s csak remélhető, hogy megadatnak néki. Ez saját érdekünk is, hiszen magatartásunk az utánunk jövők számára egyfajta képes történelmet rajzol majd – rólunk.

Gyermekkoromban a Képes Történelem könyvsorozatában megjelent Forradalom és szabadságharc 1848-49 című kötet volt ismereteim első forrása az akkori eseményekről. Szívesen nézegettem a címlapon Than Mór Az ószőnyi ütközet című festményét. Az egyik oldalon az eszméikért küzdelemre lendülő őseink, a másikon a megfutamodók serege. Ha elvonatkoztatok kortól és érdektől, a két fogalom marad: küzdelem és megfutamodás. Rajtunk áll, hogy a rólunk rajzolható képes történelemben utódaink melyik oldalra sorolnak bennünket.