Filmmúzeum - Országúton

Különösen, ha hozzáteszem, hogy ez a Fellini-opus mára tananyaggá nemesült – ami egy másik nem igazán bizalomkeltő szó ebben a viszonylatban. Inkább így fogalmazok: az Országúton nem kötelező, de kihagyhatatlan. Esszenciáját egy fájdalmasan továbbélő trombitaszó adja, melyben jelképesen a női főszereplő, Gelsomina lelke szól, és elevenedik meg, ha a dallam valahol felcsendül. Aki egyszer megnézi az Országútont, annak egy életre ott rezonál a fülében, a lelkében e rövid melódia, melyet a történet szerint Gelsomina komponált, de valójában Nino Rota zenéje. 
Nemkülönben a film! Kitörülhetetlenül ott ragad az is az emlékezetben – felemelő történetével, benne a Zampano mellkasán összefogott lánccal, melynek szimbolikus szemei folyamatosan pattannak szét a két főszereplő között; az útpadkán gubbasztó Gelsomina előtt elvonuló, a lány magányát jelképező lóval; Gelsomina kiskertjével, melyben paradicsomot ültet, hogy otthont teremtsen kettejüknek; Il matto, vagyis a Bolond kavicsokról és a világmindenségről szóló meséjével; Gelsomina szégyenérzetével, hogy meglopják az őket befogadó apácákat... és folytathatnánk a sort a film ikonikus epizódjaival, melyek egyikében Chaplin-kalappal a fején Gelsomina bohóccá-művésszé érik a maga módján. 
Az Országúton két emberi lény útját követi nyomon, akiket a sors kifürkészhetetlen okból sodort egymás mellé. A keretet az újjászületés helye, a tenger adja: a film elején Itália egyik pontján Gelsomina búcsúzik a hullámoktól, a film zárásaként – a hosszú közös út végén – Zampano roskad le a parti fövenyre Olaszország egy másik pontján, hogy Gelsominára gondolva felnézzen a csillagokra. Akkor ott, a vadságától, a szeretettelenségétől megváltatva, először látja meg a csillagok fényét, és fedezi fel bennük azt, amit addig... de ne mondjuk ki a lényeget. Meghagyjuk Zampano megváltatását saját nézői élménynek! 
Zampano (Anthony Quinn), a vándorartista tízezer líráért megvásárolja a naiv Gelsominát (Giulietta Masina), hogy kísérje útján, és segédkezzen a fellépéseinél. Zampanónak nincsenek eszközei a szeretetet megmutatni. Rabszolgaként bánik a lánnyal, nem veszi emberszámba, csupán élő kellék számára, akit ott lehet hagyni bárhol, ha épp úgy hozza a helyzet. Úgyis ott marad ragaszkodón, azt teszi, amit Zampano parancsol neki. Talán így is maradna kettejük viszonya örökre, ha a sors nem hozná útjukba Il mattót, aki megtanítja Gelsominát arra a bölcsességre, hogy minden létezésnek, még egy kis kavicsnak is értelme van itt a földön. Gelsomina hinni kezd magában, hinni kezd abban, hogy bohócmutatványával és belső derűjével megkönnyítheti mások életét. S hogy érzelmeivel megválthatja Zampanót is. Elhiszi: ezen a földön az az ő küldetése, hogy Zampano magányát feloldja. „Mi lesz vele, ha én sem leszek mellette” – fut át Gelsomina agyán, Il matto szavaitól megvilágosulva. 
Aztán jóval később, amikor a magára maradt Zampano egyedül ténfereg egy vidéki helyszínen, meghall egy dallamot. Ruhákat teregető asszony dúdolja. A néző ezen a ponton sejti, érzi, tudja, amit sok minden egyébbel együtt Fellini üzen nekünk az Országútonnal: a szeretetnek, ha viszonzatlan is, van értelme. Gelsomina nem élt hiába. 
 

Országúton (La strada), olasz filmdráma, 1954.
Rendező: Federico Fellini
Zeneszerző: Nino Rota
Operatőr: Otello Martelli
Szereplők: Giulietta Masina, Anthony Quinn, Richard Basehart