Felicita a talján tengerparton

Germán Lívia és Dudás PéterAz Anconai szerelemesekkel az a legnagyobb bajom, hogy volt szerencsém látni a híres Radnóti Színház-beli előadást, Szervét Tiborral, Görög Lászlóval, Kováts Adéllal és Schell Judittal. Próbálom kiverni a fejemből azt a bájos, felszabadult, mégis pontos és profi előadást, de nehezen megy. Nem hiába élt meg kétszázas szériát. Azután pedig végigsüvített az országon, mint lágy, tengerparti szellő. A kassaiak pedig úgy gondolták, hogy ha már a Padlást idén nem tudták színpadra állítani, ebbe a mű-olaszos tutiba nyúlnak bele.

A műsorfüzetből a nagyérdemű megtudhatja, hogy néhány olasz reneszánsz komédia legjobb részeit gyúrta egységes masszává és helyezte a múlt század hetvenes éveibe a szerző, Vajda Katalin. Nos, ez csak félig-meddig van így, mivel nem a „legjobb részek”, hanem a legjellemzőbb klisék kerültek egymás mellé, a hetvenes éveket pedig a jelmezek mellett a korszak jó kis nyálas olasz slágerei hivatottak megidézni. A tengerparti kisváros típus-figurái mókás és pikáns helyzetekbe kerülnek, miközben elveszett szerelmeiket, családtagjaikat keresik. A régi cselekményszövést jellemző jókora összevisszaság a végére természetesen letisztul, nagy a felicita, mindenki megleli, amit keresett.

A Radnóti közönsége nem is az unalomig ismert vígjátéki fordulatokon nevetett, hanem a színészek kikacsintásain, a valóságtól való elemeltségen. A dolog szinte mesébe, sőt paródiába fordult, és az is lejött a színpadról, hogy a mai szerzők már nemigen használhatják elődeik elkoptatott megoldásait.

Kassán más a helyzet. A Thália színészei Halasi Imre instrukcióit követve igen komolyan veszik önmagukat. Megfeszített igyekezettel „alakítanak”, közben bemutatják jól ismert, ezerszer látott vígjátéki gesztusaikat. Talán csak Petrik Szilárd és Dudás Péter okoz némi meglepetést, előbbi a link cukrász „digósra vett” figurájával, utóbbi pedig a részeg milliomos frenetikus belépőjével.

Komikum nem csupán a szövegből és a történetből, hanem a megvalósítás módjából is adódhat. Itt elsősorban azt várják el tőlünk, hogy lepődjünk meg a cselekményen. Márpedig a dolgokat legtöbbször előre lehet sejteni, aki legalább egy Goldoni-vígjátékot látott, kitalálja a poénokat. A realista játékmódhoz viszont nem illik a stilizáltság, ezért eléggé zavaró, amikor a halottnak hitt Drusilla bőröndjében hozza magával a kellékeket, amelyekkel majd bátyjával homokvárat épít, vagy amikor a romantikus Lucrezio konfettit szór zsebéből megtalált kedvesére.

A megzakkanni látszó darabot gyakran a dalok lökik tovább, ám ezekből sem árad az a fajta olaszos derű, ami miatt beolvasztották őket a cselekménybe. A dalokról annyit még, hogy félig magyarul, félig olaszul hangzanak fel, a Radnótiban külön poénként működött az elektromos tolmácsgép, amelyről pont azt olvashattuk le, ami amúgy is kézenfekvő volt. A magyar életérzések és az olasz „toposzok” vegyülése külön bájt kölcsönzött az előadásnak.

Ott ezek az apróságok terelték el a figyelmet a darab hiányosságairól, itt nincsenek ilyen segédeszközök. Talán ezért éreztem hosszúnak és eltúlzottnak a szerzetesi ruhában feltűnő Drusilla jelenlétét (Germán Lívia), és ezért tűnt erőszakolt megoldásnak a két testvérpár egymásra találása. Ez azonban nem a színészek hibája, Germán Lívia például messze a legjobb énekhanggal rendelkezik a nők közül.

Aki ezúttal haloványabb alakítást nyújtott, az Kollárik Lucia a magyar lány szerepében, aki hol mű-parasztosan beszél, hol pedig elegáns pesti dámaként, ha pedig énekel, azt „karádys” dekadenciával teszi. Kiss Szilvia és Gál Tamás dadogós szerelmespárként üde kettőst alkot, bár a gitárt lóbálni anélkül, hogy játszana rajta a vándormuzsikus, eléggé kínos. Pólos Árpád anconai nagypolgárként teszi, amit lehet, legmaradandóbb mozdulata, amikor két térdére ülteti két leányát. (Csak ekkor kár dalra fakadnia.) Kövesdi Szabó Mária inkább magyar házvezetőnő, mint olasz signora, Cs. Tóth Erzsébet temperamentumosabb és talán kissé olaszosabb, ám meglehetősen közepesen megírt szerepet kapott.

Az egész előadás inkább Kozma Attila koreográfiája, mint Halasi Imre rendezése miatt működik, apró következetlenségek is becsúsznak, néhány szereplő például a nézőtérről érkezik a piazzára, mások a színpadi főbejáraton át. Az „ülök és dalolok” megoldás is inkább egy operettben szokás, mint egy vígjátékban. A nagyrészt piros létrákból és bambuszrolettákból álló díszlet szerintem eléggé otromba, nem illik a tengerparti miliőbe, de ezt nyilván meg lehet magyarázni a pénzhiánnyal is. Szerencsére az élő zenekart nem spórolták ki a darabból, a Vlastimil Tichý vezette kvartett sok Thália-produkcióhoz tett már hozzá, és most sincs ez másképp. Aki kevésbé szigorú kritikus és nem látta a Valló Péter-féle rendezést, aki szereti Bobby Solo és Toto Cutugno dalait, vagy rossz napja volt és kikapcsolódásra vágyik, nyugodtan megnézheti ezt az előadást. A többiek inkább ne tegyék.