Fekete tánc izzó fehér fénnyel

Technikájuk észrevétlen, érzékelhetetlenAlkotásaiban ugyanis mesterien ötvözi mindazt, amivel az elmúlt két évtized során aktívan foglalkozott. A jógát, a tai chit, a kontakt és az improvizatív táncot. Bud Blumenthal tizenöt évig különféle (küzdő) sportokat űzött, az Egyesült Államokban végzett koreográfusi tanulmányait követően pedig a modern tánctechnika legújabb elemeit is elsajátította. Zenei világa is sokrétű. A techno és a hip-hop ugyanúgy helyet kap benne, mint az afrikai ethno. Ez utóbbi az alapja a Groundscape című, idén született kompozíciójának is, amely az afrikai motívumok mellett orientális elemeket is hordoz.

Két zseniális táncos páratlan produkciója a darab. Michel Kuakou és Daudet Fabrice Grazai Afrikából jöttek Belgiumba. Elefántcsontpart szülötte az egyik, szenegáli a másik. Előadásuk láttán többször is felötlött bennem: ha Maurice Béjart, „a vágy mágusa” látná őket, alighanem mindent megtenne, hogy átcsalogassa őket saját együttesébe. Ez a két fekete fiú ugyanis, túl az esztétikai élményen, táncával is egyedülálló jelenség.

Bud Blumenthal „emberi tájképekről” beszél és nem véletlenül. Mindaz a szépség, amivel az emberi test szolgálhat, arányaival, vonalaival, kisugárzásával, az e két táncos esetében leonardói tökéllyel van jelen. Ez az adottság alapkövetelmény Béjart-nál. Feltétel. Elválaszthatatlan „tartozéka” a tehetségnek. A külső, amely az első pillanattól fogva hatni tud, nála mindig is mérvadó szempont. Blumenthal „arany halat” fogott a két fiúval: nézőit, még mielőtt bármelyikük akár egyetlen mozdulatot is tenne, már a puszta megjelenésükkel valósággal elkápráztatja. Ez a két test két, közös nevezőre hozott lélek. Ugyanazok az érzelmek, indulatok, szenvedélyek mozgatják mindkettőt. Ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a belső monológok. Táncuk során a monológok test-párbeszéddé válnak, finom és dinamikus gesztusaik érdekes és tartalmas „játékot” sugallnak, könnyen megfejthető lelki párhuzamokat.

A fényes műanyag „töreknek” köszönhetően a néző számára úgy tűnik: harmatos őszi avaron táncol a két fiú. Távoli csengők, kolompok kellemes zenéje tölti be a teret, a gyengédség mögött láthatatlan áramvonalak futnak, a mozdulatok lágyak és plasztikusak, ugyanakkor férfiasak is. Ez itt színtiszta tánc, mindenféle zavaró „rátét” nélkül. Két fekete párduc tánca ősi és mai mozdulatsorok pompás elegyítése. Szinkron és harmónia felsőfokon, mapplethorpe-i érzékiséggel. És könnyedséggel. Eleganciával. Belső fénnyel. Csúsznak, siklanak, vetődnek, ütköznek, egymásnak feszülnek, szállnak, repülnek a testek. Suttognak, beszélnek, sírnak, kacagnak. Szikráznak a sötétben, ébenfaként hajlanak a lámpák kereszttüzében. Izmok és érzelmek erőteljes összjátéka ez. Afrika és Európa, két (látszólag) ellentétes kultúra elemeinek értékes vegyülete. Hidrogén és oxigén, amely éltető vízzé válik. Szomjazni, inni lehet ezt a táncot. Ha nincs, hiányzik. Ha van, életelemmé válik. Michel Kuakou és Daudet Fabrice Grazai úgy rugaszkodnak el a földtől, mintha vissza sose jönnének. Láthatatlan szárnyaikkal súlytalanul repülnek. Technikájuk észrevétlen, érzékelhetetlen. Náluk minden természetes. Magától értetődő. Még akkor is, ha nem. Talpuk alól elveszik a föld. Mintha a fellegekben táncolnának. Mintha a gravitáció törvényeivel hadakoznának. Mintha (Faludyval szólva) azt suttognák: „alakom szüntelen győz az anyagon”.

Lenyűgözik, behálózzák, égi tájakra csábítják a nézőt. Ez nem csalás és nem ámítás.

Színtiszta tánc.

Fekete tánc kápráztató fehér fénynyel. Úgy éget, hogy nem fáj. Szinte megsemmisít.