…és kussoltak az arkangyalok

Esterházy Péter hazatért pozsonyi útjáról. Ezt érezhette a magyar dráma napján a Pesti Színház közönsége, amikor Janis Joplin hol rémült, hol vidám nevetésével lezárult a színpadon egy egész évszá-zadot átölelő családi krónika, a tavaly elhunyt Kossuth-díjas író utolsó darabja.

Az előadás ugyanis Pozsonyban született meg, a Szlovák Nemzeti Színházban, Roman Polák igazgató-főrendező és Peter Kováč dramaturg megrendelése nyomán. Nyáron, a Kortárs Magyar Dráma Fesztiválján Debrecenben már vendégeskedett a Mercedes Benz, ám ott, megtartva az előadás stúdiójellegét, nem sokkal több mint száz néző láthatta – a színpadon ülve. A Pesti Színházban háromszor annyian, a nézőtéren élvezték Esterházy Péter történelmi revüjét és a szlovák színészek nagyszerű játékát. Az itthoni intim közegből kilépve egy egészen más térben, jóval nagyobb intenzitással szólalt meg a darab, a közönség pedig az első perctől az utolsóig együtt lélegzett a hol tragikus, hol távolságtartóan ironikus történések szereplőivel, a mesterien megírt epizódok alakjaival.

Különleges színpadi játék a Mercedes Benz. A magas ideálok és az alacsony realitás mellett szól az emberi gyengeségről, aljasságról, előítéletekről, elhallgatásról, megcsúfoltatásról, árulásról, szabadságról, egyenlőségről, testvériségről, gőgről és ősi magabiztosságról, tudásról, szlovák–magyar–osztrák kapcsolatokról, történelmi tradíciókról. Az izgalom és a vidámság mellett azonban a leheletnyi rettegés és a rémület is megjelenik a színpadon. „Itt senkinek semmiről nem szabad megmondani az igazságot. Itt csak a hazugság visz előre mindent. Nevetségessé teszi azt, aki megmondja az igazságot” – írta pár éve Esterházy Péter, s ezek a mondatok késpengeként villogtak a Pesti Színház falai között. Hangos nevetésre más mondatok adtak okot. Például amikor az Úr – Martin Huba kiváló megformálásában – azt mondta: „A magyarok mindig jók tátott szájban.” Majd nem kevés iróniával úgy folytatta: „Közép-Európa mint közös tátott száj!” Ezt sem nehéz elképzelni. A taps Esterházy Péternek szólt.

„Éppen ezen a színpadon tavaly felolvasóest formájában láttam a Mercedes Benzt, vígszínházi színészek közreműködésével – mondta az előadás után Roman Polák, a pozsonyi előadás rendezője. – Különös érzés volt most ugyanitt megmutatni azt, amit mi hoztunk létre. Ez a vendégszereplés a csúcspontja annak a folyamatnak, ami három-négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Esterházy Pétert felkértük a darab megírására. A Mercedes Benz újabb kulturális híd lett a Vígszínház és a Szlovák Nemzeti Színház között, de nem mások által megtervezett, hanem természetes módon, zászlólengetés nélkül megépült híd. A történet ezzel le is zárult a részünkről, a darabnak azonban, remélhetőleg, itt kezdődik el a másik élete, amikor majd magyar társulatok is a műsorukra tűzik. Bölcsesség, finom irónia, humánum és a megértés szándéka itatja át a művet. Esterházy Péter nem ítélkezik, mindkét félhez szeretettel viszonyul, szlovák és magyar részről egyaránt az elfogadás szándékát érezteti. Hibáival, tévedéseivel, ballépéseivel próbálja megérteni az embert. Ezért sem lehetséges kivágni egy-egy szeletet a műből, az így komplex, ahogy van, jót és rosszat, Urat és Lucifert párhuzamosan vizsgál. Mások tükrében értjük meg magunkat, sugallja. Esterházy darabjaihoz, most már én is tudom, külön kulcsot kell találni. Az univerzális kulcs, a színpadi tolvajkulcs nem segít. Amikor a próbák heteiben elbizonytalanodtam, pár jelenetet ki akartam húzni, nem tudtam velük mit kezdeni, másokat át akartam helyezni. Aztán ahogy a színészekkel újra és újra értelmeztük az anyagot, rájöttem, nem formálhatom magamra, a saját rendezői stílusomra. Őt kell szolgálnom mind a tíz színésszel együtt, s ezzel paradox módon önmagunkat is szolgáljuk. Valósággal lüktetett az előadásunk ezen az estén, a nézők szinte együtt lélegeztek a színészekkel, a komoly felvetéseknél érezhetően elgondolkoztak.”

„Valóban végig fantasztikusan reagálta a darabra a közönség – állapította meg Peter Kováč, a darab fordítója, dramaturgja. – Ez engem is meglepett. Úgy éreztem, Péter egész idő alatt itt volt velünk. A darab humora, szellemisége, kontextusa annyira magyar, hogy itt minden mondat külön jelentőséget kapott. Volt, aki azzal lépett hozzám az előadás után, hogy annyira jó a rendezés, hogy elképzelni sem tudja, mit kezd majd a darabbal egy magyar társulat.”

Martin Huba szerint a magyar néző érthető módon gyorsabban orientálódik Esterházy Péter szövegében, hiszen szélesebb a történelmi látóköre, tudása. „A téma fájdalmassága most jutott el a címzetthez. Voltak pillanatok, amikor a nézők úgy hallgattak el, hogy szinte fojtogatta őket egy-egy gondolat. Éreztük is mindannyian a játék során, hogy itt konkrétabb hangnemre van szükségünk, mint Pozsonyban. Az érzelmek nem repíthettek el bennünket, sokkal pontosabban kellett fogalmaznunk. Néha zavarban is voltak a nézők, hogy bizonyos magyar kérdésekről mi, szlovákok beszélünk. Esterházy úr elég nagyvonalúan, nemzetiségi előítéletek nélkül kezeli ezeket a kérdéseket, a távoli múltba visszanyúló szlovák–magyar kapcsolatokat. A Pesti Színház közönsége pedig meghajolt előttünk, hogy ezt a témát épp mi hoztuk el ide.”

„Őszintén, helyenként kemény hangon mutat rá bizonyos társadalmi, politikai visszásságokra a szerző – vélekedik Dušan Jamrich, az idős Gróf megformálója –, de keményen csak olyan partnerrel beszélhetünk, akit érdemesnek találunk arra, hogy megosszuk vele a gondolatainkat. Az első gesztust Esterházy Pétertől kaptuk ehhez a beszélgetéshez, s mi ezt örömmel fogadtuk. Csak bizakodni tudunk abban, hogy az ő nagyvonalúságát ezzel az előadással most viszonozni tudtuk. Nagy örömünkre az író özvegye is velünk volt ezen az estén. Mivel a pozsonyi bemutatóra is eljött, azt mondta: mára még fejlettebb, még elmélyültebb, még nagyobb hatósugarú lett az előadás.”

„Igen, én is úgy érzem, Péter a Mercedes Benzzel hazaérkezett – állapította meg Gitta asszony. – Hálás vagyok mindenkinek, aki közreműködött abban, hogy ez az értékes előadás eljusson a magyar közönséghez. A rendezés és a színészek játéka már Pozsonyban is nagyon tetszett, a Pesti Színház falai között valahogy mégis minden egy kicsit másképpen hatott rám, mint Pozsonyban. Talán a tér hatása miatt, de az is lehet, hogy azért, mert a magyar közönség minden egyes mondatra reagált valahogy. Vagy nevetve, vagy elszorult szívvel, vagy szégyenkezve.”

Csak a dal, Janis Joplin dala, az Úr kedvence, erőt adó énekszáma, a Mercedes Benz hatott pontosan ugyanúgy, mint Pozsonyban. Mert amíg ez szól, addig kussolnak az arkangyalok.