Érsekújvár és New York után jöhetett Prága

Minden alkotásával a szépet hirdeti. Férfiban a szépet, nőben a szépet, tájban a szépet, csendéletben a szépet. Robert Vano túl a hetvenen továbbra is mindenben az esztétikumot keresi. Talán még jobban, mint eddig.

Igazi szépségvadász lett az elmúlt évtizedek során. Honnan ez a kifinomult érzék, amellyel eldönti, hogy kit vagy mit vesz célba a fényképezőgépével?

Bizonyára otthonról, a családból hoztam. Ha kenyeret sütök, a nagyi mindig eszembe jut. Bedagasztotta a tésztát, és vigyázott rá, nehogy kimenjen belőle a levegő. Ez volt a trükkje. Szólt, hogy ne csapkodjuk az ajtót, mert megérzi a tészta. Féltette, nehogy összeessen, és kenyér helyett lángost vegyen ki a sütőből. A fényképezésnél is figyelni kell sok mindenre. Fiatalon fotóztam mindenfélét, de az én képeim nem voltak olyan szépek, mint az idősebb kollégáimé. Kérdeztem tőlük, mikor érek a nyomukba? Horst P. Horst, a híres német–amerikai fotográfus, a szakma ikonikus alakja, aki sztár volt Hollywoodban, adott egy praktikus tanácsot. Ha szép képet akarsz, válogass a szép lányok és a szép fiúk között. De akkoriban még nem volt pénzem megfizetni egy modellt, és ügynökségekkel sem voltam olyan kapcsolatban, hogy hozzájuk forduljak. Féltem kérni, nehogy elutasítsanak. Rosszul viseltem volna.

A mesterséges intelligencia nem zavar be a „képbe”? A szépet, a csodát már elő is tudná állítani vele.

Mivel én magam döntöm el, hogy kit vagy mit akarok fotózni, nincs szükségem „segédeszközre”. Sem Photoshop programra, sem mesterséges intelligenciára. Szólok az ügynökségnek, hogy kit kérek, fiút vagy lányt, és olyan valakit kapok, akihez nem nyúlt plasztikai sebész. Tehát természetes szépséget. Prága pedig mindig szép, nem tud csalódást okozni. Legfeljebb várnom kell a felhőkre. Volt, hogy egy évig vártam, hogy olyan legyen az égbolt a város felett, amilyet elképzeltem. Számítógéppel gyorsan megoldottam volna, de akkor eltérek a valóságtól. Nem szeretek csalni.

Kezdettől fogva van egy fix szépségideálja, vagy engedi befolyásolni magát a váratlanul feltűnő, az ízlését hirtelen felülíró szépséggel?

Mindenkinek van valamiféle elképzelése a szépséget illetően. Én régóta azt gondolom, hogy szépek, akiket fényképezek, pedig nem ugyanazokkal a modellekkel dolgozom. Évekkel ezelőtt a Mánesben volt kiállításom, a Zsófia-sziget közelében. Volt vagy háromszáz kép a falon. Észrevettem, hogy egy idősebb férfi nagyítóval nézegeti őket. Odajött hozzám és azt kérdezte: Mikor fog már valaki mással dolgozni? Mindig ugyanazt az egy fiút fényképezi. Nem, nem így van, mondtam. Ne nézzen bolondnak, idős vagyok, de nem hülye, ellenkezett az úr. Látom, amit látok, erősködött. Tévedett. Nem tehetek róla, hogy van valami, ami közös azokban a férfimodellekben, akiket kiválasztok. Rövid haj, kisportolt test. Egy idősebb embernek könnyen úgy tűnik, hogy minden képen ugyanazt a fiút látja. Lehet, hogy én is mindenkiben ugyanazt a szépet keresem. Volt idő, amikor a fiatal Alain Delonhoz hasonlítottam mindenkit, aki tetszett. Ő volt a szépségideálom origója. Visconti Roccója.

Az volt egykoron a kedvenc filmje, a Rocco és fivérei?

És az Amarcord, az Édes élet meg a Halál Velencében. Ezek mesterművek. De a mai fiataloknak ez már nagyon kevés. Unalmasnak találják. Elalszanak rajta.

Nyolc évvel a Memories című könyve után most Robert Vano címmel jelent meg egy vaskos albuma. Honnan jött az ötlet, hogy a családi albumából is bekerült a kötetbe jó néhány gyermek- és ifjúkori fotója?

A kiadóm találta ki, hogy így legyen. Ez a tizedik albumod, tegyünk bele a civil fotóidból is néhányat a születésedtől egészen mostanáig. Hogy akik nem ismernek, tudják meg, honnan jöttem. Az első kép hat hónapos koromban készült rólam. Meztelenül fekszem az asztalon. Ezt követik a családi fotók. A nagyival, a Mamával, a nővéremmel. A többit nagyon meg kellett válogatnom. Pályám első harminc évének a felvételeit kellett átnéznem. Óriási munka volt. Ezer negatív az ágy alatt, a szekrényekben, dobozokban, fiókokban. Egy tekercs több mint harminc kocka. Egész nap ezeket nézegettem. Egy évig mással sem foglalkoztam. A következő harminc év nem állított ilyen nehéz feladat elé. Beírtam a komputerbe, hogy kit keresek, és megjelent a képernyőn.

Most, hogy hetvenhét éves, nem érez valamiféle szorongást az idő múlása miatt?

Én ilyet ötvenéves koromban éreztem. Akkor kezdtem megváltozni külsőleg. Őszülni kezdett a majdnem fekete hajam. Megijedtem. Mi lesz most? De mivel mindig fiatalok vesznek körül, most is, amikor workshopokat tartok, ez nagyon sokat segít. Nem érzem az évek számát. Egyvalamitől félek csupán. Attól, hogy nem ébredek fel reggel. Pedig ettől sem kellene tartanom. Ha meghalok, nem fogok tudni róla. Sokat utaztam, sokféle emberrel találkoztam, különböző vallásokat ismertem meg. Mindig érdekelt, hogy miben hisznek mások. Én mindent hiszek. Elolvastam az Ószövetséget és az Újszövetséget is, minden vallás lényegét magamba szívtam. Nem tudom, ki vár odafent, az égi kapuban. Lehet, hogy visszaküld a földre, vagy elzavar a pokolba. Abban reménykedem, hogy a Jóisten majd megment minden rossztól. Reggel, amikor kinyitom a szemem, azonnal megköszönöm neki, hogy még mindig élek, és kérem őt, hogy legyen mellettem, segítsen, hogy minden jól alakuljon.

A Táncoló ház Ginger és Fred, a legendás amerikai táncospár alakját idézi meg a Moldva partján. Úgy áll az épület, mintha összeforrva, tánc közben látnánk őket. Különös, hogy éppen itt láthatók most a képei, hiszen tizenhat éves korában, érsekújvári fiúként még nem is annyira a fotózás, mint inkább a táncversenyek domináltak az életében. Nincs ebben az egészben valami sorsszerű?

Erre még nem is gondoltam. Fred Astaire-t a tévéből ismertem. Mi mindig a Magyar Televízió adásait néztük Érsekújvárban. A magyarok akkoriban bátrabban fordultak a Nyugat felé, mint a szocialista tábor többi országa. Nyitottabbak voltak. Greta Garbo- és Marlene Dietrich-filmeket néztünk a tévében. Budapestre jártunk moziba. Ott vettünk farmernadrágot és Beatles-lemezeket. A tánc úgy jött az életembe, hogy a velem egykorú fiúk vagy focizni mentek, vagy táncolni a Csemadokba. Én is oda jártam. Fiatal vezetőnk volt. Néptáncoltunk, de a latin-amerikai táncokban is jók voltunk. Jártuk a környező falvakat és a távolabbi városokat. Versenyeztünk. Trencsénben díjat is nyertünk. Serleggel jöttünk haza. Párkányban érettségiztem a gimnáziumban. Nem akartam katona lenni, azért disszidáltam. Bulgáriába vitt volna a vonat, Jugoszlávián keresztül. Ott másztam ki a WC-ablakon, és úgy jutottam el aztán Olaszországba, onnan pedig Amerikába.

Nem is volt más elképzelése, hogy megússza a katonaságot?

Próbálkoztam a színművészeti főiskolával, de nem vettek fel, mert nem volt szép a szlovák kiejtésem. A lágy ľ hangzó keményen jött ki a számon. Fodrász sem lehettem volna, csak borbély. Fotós sem, mert azt kérdezték, mit fogsz fotózni vidéken? Villanyszerelőnek mehettem volna, vagy bányaipari szakközépiskolába. Egyik sem tetszett. Ezért döntöttem a színművészeti mellett. Thirring Viola ott lakott a közelünkben Érsekújvárban. Ő készített fel a felvételire. Paľo Bielik volt a bizottság elnöke. Kérte, hogy mondjam ki a nevét. Palo Bielik, mondtam elhagyva a keresztnevéből a lágyítójelet. Azt hittem ugyanis, hogy aki Paľót mond, az selypít.

New York vagy New Castle? Na jó, Újvár! Hová húzza jobban a szíve? Vissza Amerikába, vagy a szülővárosába?

Sem ide, sem oda. Ott vagyok otthon, ahol élek. Mindig ilyen voltam. Sehol sem kínzott a honvágy. Nem éreztem besorolva magam soha, sehova. Csak azt tudom, hogy amerikai útlevelem van. Legutóbb pár évvel ezelőtt jártam Érsekújvárban. Nagyon megváltozott a város. Semmit sem találtam abból, amit 1967-ben otthagytam. Hiszek, amiben hiszek, de vallásilag sem határozom meg magamat. Érezni csak olyat szoktam, hogy beleszerettem valakibe, vagy elhagyott, akihez közöm volt, éhes vagyok, pisilnem kell, de azzal, hogy magyar vagyok, meleg vagyok, nem foglalkozom. Senkinél sem érzem többnek, de kevesebbnek sem magamat.

New Yorkból többször jött dolgozni Európába. London, Párizs, Milánó mennyit formált az egyéniségén?

Erre nincs pontos válaszom. Biztos, hogy hatott rám mind a három város. Ha itthon is engedtek volna azt csinálni, amire vágytam, nem mentem volna el Amerikába, ezt bizton állíthatom. Ha űrhajós akartam volna lenni, akkor legfeljebb pilóta lehettem volna. A színésznek Hollywood kell, az operaénekesnek a milánói Scala. Ez érthető. Engem a New York-i ügynökség küldött Nyugat-Európába. Tőlük kaptam a pénzt. Azt hittem, Milánóban is majd egy hónapot töltök, aztán négy év lett belőle, de úgy, hogy jöttem-mentem. Amore, szólt a milánói főnököm az első képemet látva. Nagyon tetszik, de egy fecske nem csinál nyarat. Úgy kell menned mindenhová, ahogy Kleopátra ment Rómába. Meg kell hódítani a várost. Ahhoz pedig folyamatosan dolgozni kell. Bebizonyítani, hogy te vagy a legjobb. Berlinbe, Hamburgba is gyakran mentem. Burdát fényképeztem, hogy pénzem legyen. Sok mindent megtapasztaltam. Az olaszok nem törik agyon magukat, inkább ünnepelnek. A franciák állandóan tüntetnek. Pénzt keresni a németeknél lehet. Ők reggeltől estig, mindennap dolgoznak.

Világpolgár lett. Élvezte, hogy keresztül-kasul utazgatott Nyugat-Európában?

Minden országban megtanultam kommunikálni. Ez volt a jó.

Jan Saudek, aki most ünnepelte kilencvenedik születésnapját, azt nyilatkozta, hat képét szereti igazán abból a több ezerből, amit élete során készített. A hetediket még szeretné megcsinálni, csak nincsenek meg hozzá a felhők.

Értem őt, hiszen én is egy évig kémleltem az eget a várbeli Arany utcácskában. Csernobil óta nincsenek olyan felhők, mint amilyenek addig voltak.

Erre vágyik, erre a felhős képre az apró, színes házacskákkal Prága egyik elbűvölő helyszínén?

Nem fogok belebetegedni, ha nem lesz meg. Nekem már így is megérte, hogy ezt a hivatást választottam. Azt csinálhattam, amit akartam, amit tizenöt évesen megálmodtam magamnak. Minden képemet szeretem. Azokat, amelyeket nem annyira, mint a többit, nem állítottam ki, és nem tettem bele egyik könyvembe sem. Ott hevernek az ágy alatt, és már ott is maradnak.