Érintkezések, átfedések

Vörös FerencA szerző felvételeÚgy tudom, ön az első magyarországi nyelvész, aki kifejezetten felvidéki családnevek kutatásával foglalkozik. Kiknek szól a most megjelent kötet?

Ez a könyv elsősorban nyelvészeknek, azon belül szociolingvistáknak és névtanosoknak készült, ám vannak olyan fejezetei, amelyek a kisebbségi politikusoknak és a kisebbségi problémákkal foglalkozóknak is intő például szolgálhatnak arra nézve, hogy a nyelv és a családnévkutatás nem ismeri a vegytiszta „magyar”, illetve „szlovák” kategóriákat. A két nép és a két nyelv ugyanis évszázadokon át érintkezett, ezért nagyon sok az átfedés.

A családnevekből tehát következtetni lehet egyéb szociológiai, társadalmi változásokra?

Igen, a nevek szinte kövületekként őrzik a régi korok történéseit. Kutatásaim során egyrészt visszanyúltan egészen a török forrásokig, másrészt megvizsgáltam, mi történt a családnevekkel a 19. század végén, még a Trianon előtti időkben, majd pedig a Csehszlovák érában. Négy kutatópontot választottam ki, két kompakt magyar területet Dunaszerdahely környékén és egy határ közeli kis településen, illetve két nyelvhatáron fekvő községet, ahol évszázadok óta éltek kettős kultúrájú családok.

Gondolom, egy magyarországi kutató másképp vizsgálja az itteni családneveket, mint szlovákiai magyar kollégái. Mi okozta önnek a legnagyobb meglepetést?

Nem voltak előzetes elképzeléseim, azaz olyan hipotetikus kiindulási pontom, amelynek igazolását vártam volna a kutatástól. Azt próbáltam kideríteni, milyen rétegei, milyen összetételei voltak a családneveknek. Egy érdekességet azért megemlítenék: az ember azt gondolná, hogy a huszadik századi nagy népességmozgások miatt a szlovák és a magyar eredetű családnevek összetétele jelentősen változott. Nos, ez egyáltalán nem így történt. Kisebb kilengéseket leszámítva ez az arány nagyjából állandóságot mutatott mind a férfiak, mind a nők tekintetében.

Mi lehet ennek az oka? Talán a nemzeti érzület?

Nem hinném. Aki járatos a szlovákiai magyar berkekben, nap mint nap tapasztalja, hogy magyar érzületű, magyar anyanyelvű emberek nagy számban viselnek szláv eredetű családneveket, és ez természetesen fordítva is igaz. Ez a terület mindig is a nyelvközösség peremvidékének számított, még a ma kompakt nyelvi területnek számító Csallóköz is. A két nép érintkezéséből fakadó oda-vissza nyelvváltások miatt, valamint a népességmozgásból eredően történt ez így.

Vizsgálta azt a jelenséget is, hogy egy-egy régióban mely családnevek számítanak tipikusnak?

Természetesen, ez bevett névtani gyakorlatnak számít. Különbséget kell tenni azonban a gyakori és a jellemző családnevek között. A jellemző nevek nem mindig a leggyakoribb családnevekből állnak össze. Például az anyaországban és az elszakított területeken egyaránt gyakori nevek a Tóth, a Horváth, a Nagy vagy a Szabó. Ezek sehol nem mondhatók jellemző neveknek, hiszen mindenütt megtalálhatóak. A cseh anyagokat átvizsgálva nagyon érdekes felfedezésre jutattam: ezek a Magyarországon nagy számban előforduló nevek előkelő helyet foglalnak el a cseh családnév-anyagban, magyar eredetű családnevekként.

Értekezett ön szlovák nyelvészekkel, illetve szlovákiai magyar kollégákkal a munka során?

Természetesen, hiszen át kellett tanulmányoznom a rendelkezésre álló, viszonylag szűk terjedelmű szlovák nyelvű szakirodalmat. Kevés a színvonalas munka, és az itteni szemléletmódra ugyanaz jellemző, ami a magyarországira: alapvetően magyar-, illetve szlovákcentrikus gondolkodás jellemzi a szerzőket. Kevésbé figyelnek azokra az érintkezési pontokra, amelyek óhatatlanul és természetszerűleg megjelentek e két nyelv családnév-anyagában. Nem foglalkoznak például azzal, hogy melyek egyaránt eredeztethetőek a magyarból és a szlovákból. Nem mintha a két nyelv családnévképzési technikája azonos lenne, vannak viszont átfedések, érintkezések. Például a szlovák „o”-végződés nehezen különíthető el a magyar o-képzőtől, hiszen a régi források nem különböztették meg a rövid és a hosszú magánhangzót a szó végén. Ezekről a családnevekről sok esetben nem dönthető el, hogy szlovák vagy magyar eredetűek-e. Ezért egy új kategóriát hoztam létre, a magyar-szlovák családnevek kategóriáját.

Tudatosan választott egy szlovákiai magyar kiadót az eredmények publikálására?

Igen. Számomra szimbolikus jelentősége van annak, hogy a Kalligram Kiadót kerestem meg az anyaggal. Részint azért, mert ez a kiadó kiváló munkákat jelentetett meg az elmúlt időszakban, másrészt azt hiszem, az illetékességük minden tekintetben megfellebbezhetetlen.

Mennyire számít „népszerű” kutatási ágnak a családnévkutatás? Várható, hogy az ön kötetének hatására fokozottabb érdeklődés támad a fiatal nyelvészek körében a terület iránt?

Maga a névtan felfutóban lévő tudomány. Családnevekkel is sokan foglalkoznak, az utóbbi időszakban többen publikálták eredményeiket, talán a legfontosabb monográfia Hajdú Mihály Általános és magyar névtana, amelyik részben érinti ugyan a felvidéki neveket, de nem ez a mű központi része. Nem tudom, milyen hatással lesz a kollégákra ez a kötet, ám azt észrevettem, hogy a diákjaim nagy érdeklődéssel fordultak a téma felé. A nyitrai egyetem magyar tanszékén sok tudományos diákköri munka, illetve diplomamunka készül e tárgyban.

Első hallásra úgy tűnik, a névkutatás száraz, lélektelen tevékenység...

Én nem így fogalmaznék, hanem úgy, hogy ez egy nagyon kemény, sok utánajárást igénylő kutatási terület. Részint azért, mert a szakirodalma is rendkívül szegényes, részint, mert bizonyos etimológiák kiderítése mély kutatásokat igényel. Ennek ellenére merem állítani, hogy azok, akik vállalkoztak erre, úgy zárták le a munkát, hogy fantasztikusan izgalmas területtel ismerkedtek meg. A név ugyanis önmagában is egy szociolingvisztikum, belesűrítődik mindaz, ami a névhez kapcsolódóan a társadalomban, a nyelvhasználatban megmutatkozik.

Ön nyolc éve él Szlovákiában. Úgy tudom, eredetileg csak négy évre érkezett. Mi az, ami maradásra kényszerítette?

Ez a nyolc év bizony több, mint az össz-munkaviszonyom egyharmada. Sok olyan emberi kapcsolatot sikerült létesítenem szlovák és magyar kollégákkal, amely megkönnyítette számomra az ittlétet. Nagyon erősen kötődöm Nyitrához, illetve a Felvidékhez. És ez, úgy érzem, most már így is marad. Hiába térek vissza Magyarországra, nem szakadok el az itteni kollégáktól.