Emlékezés és elmélkedés

Jelenet a Tűzkeresztségből: Bottka Zsuzsa (Hatóné), Gyurkovics Mihály (Ható Imre) és Konrád József (Ható Ignác) A színház képarchívumaHa jobban megnézzük a fenti idézetet, igazán beláthatjuk, hogy az elmúlt fél évszázadból még a Matesz jött ki viszonylag a legjobb állapotban: hol van már a népek atyja, hol vannak a népi demokratikusak, hol van Csehszlovákia, hol a dolgozók kultúrigénye? Ma már senki nem írna szakdolgozatot népnevelő kultúrmunkából, ma már mást jelent a pártunk és kormányunk szókapcsolat, s nincs már velünk Lőrincz Gyula sem, akinek szellemét rövid kezdő bekezdésünkben idéztük ide (a teljes írás megtalálható Urbán Ernő Tűzkeresztség című színművének műsorfüzetében).

S hogy mi történt a Matesszal? A név változott, a komáromi társulat Jókai, az 1968/69-ben megalakult kassai együttes kizárólag Thália nevét viseli, de a jogfolytonosság létezik, ahogy folyamatosan létezik magyar színház is – immár ötven éve. Merthogy napra pontosan ma ötven éve indult útjára Csehszlovákiában – Komáromban, az egykori Katolikus Legényegylet épületében – a hivatásos magyar színház mint színháziak és nézők alkalmanként egy-egy estés kalandja, azzal a bizonyos Tűzkeresztséggel.

Egy kis közös emlékezésre-elmélkedésre Lőrincz Margitot, a Matesz egyik alapító tagját kértük fel. A művésznő annak idején a rövidebbet húzta, hiszen az 1953. január végi díszbemutatón csak statisztált, s az egyik központi női figura, Rozika szerepében csak másnap lépett színpadra. Most, késői jóvátételként, vegye át ő a szót:

„A Tűzkeresztség az akkori kornak megfelelő darab volt: a belépni a szövetkezetbe vagy nem belépni kérdés körül bonyolódott. Volt egy meghatározó figura, Ható Ignác középgazda, aki kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ugyan nem lép be. Erre persze a többiek sem akartak: ha egy ilyen nagy tudású ember, a falu esze nem áll kötélnek, akkor ők sem. Végül addig-addig győzködték, míg belátta, hogy a legjobb út a szövetkezetbe vezet. Ferenczi Annival együtt Rozikát, a párttitkárnő lányát játszottuk, aki beleszeret a gazda fiába. Tiltják őket egymástól, a fiú szembefordul az apjával, az anya igyekszik kibékíteni őket, aztán amikor Ható Ignác végül belép a szövetkezetbe, a fiatalok is egymáséi lehetnek. Akkoriban erről szólt az élet. Sokan, akik összejöttünk a színházban, nem nagyon ismertük a falusi problémákat. Elhittük, hogy a szövetkezet a legjobb... A többit megmutatta az idő.

Talán soha olyan lelkes nem volt a társaság, mint a kezdet kezdetén. Októbertől próbáltunk, takarítottunk, építettük a színházunkat. Nagyban folytak az átépítések, mi pedig talicskáztunk, ablakot mostunk. Máig emlékszem, gyönyörű kristálycsillárok voltak, szétszedtük és darabonként mostuk le őket... Tudtuk, hogy magunknak csináljuk. Az építkezés miatt nem tudtunk a színházban próbálni, ezért a Munkásotthonba jártunk. Majdnem négy hónapot dolgoztunk az előadáson, a bemutató pedig hatalmas siker volt. A függöny még fel sem ment, már vastaps volt. Ez a lelkesedés átragadt ránk is. Minket akkor úgy fogadtak, ahogy nem hiszem, hogy valakit is azóta... Persze ez nem csak nekünk szólt, hanem annak, hogy megalakult a magyar színház Csehszlovákiában.”

A művésznő azt meséli, kollégái hamar figyelmeztették, nagyon rögös lesz a pályája, mert a február elsejei előadáson – amikor már főszerepben mutatkozott be – a függöny egyik része leszakadt.

„Lehet, hogy rögös volt, de azért bármikor újrakezdeném. Az alapítók közül sokan a Faluszínháztól jöttek, ők egy csoportot alkottak, de sosem zárták ki a többieket, rögtön családiassá vált a hangulat. Köszönhettük ezt az első igazgatónknak, Fellegi Istvánnak, akire sokan sokfélét mondtak, főleg, hogy politikailag mennyire elkötelezett volt, de össze tudta fogni a csapatot. Tényleg Atyának éreztük – így is neveztük –, mindenki problémáját megoldotta.

Csak az fáj, hogy nagyon kevesen vagyunk már azok közül, akik ott voltunk a színház alapításánál. És az is nagyon fájdalmas, hogy a színházban nyoma sincs ezeknek az embereknek. Sokszor gondolok rá, hogy legalább egy szobácska kellene, ahol kint lennének a képei mindazoknak, akik megküzdöttek ennek a színháznak a létéért. Vagyunk még páran, akiktől meg lehetne kérdezni, milyen volt Bottka Zsuzsi, Husvár Mária, Udvardy Anni... Vagy Munk István, aki a Tűzkeresztséget rendezte, s akivel a későbbiekben is sokat dolgoztunk. Aranyos, bohém, vérbeli színházi ember volt, nagyon korán elment, elvitte a szíve. De sokat rendezett nálunk Gregor Marci és Ciel Igor, ők vezettek be bennünket a színház titkaiba. Később Magyarországról Lendvay Ferenc, aki kimondottan pedagógus-rendező volt, hatalmas mesterségbeli tudást adott át nekünk.

Egy időben szerettem volna magam megcsinálni az emlékszobát, gyűjtöttem az anyagot hozzá, de az akkori igazgatóm azt mondta, biztosan azért teszem, mert a halálom után én is ki akarok tűnni... Hát így állunk. Most, az ötvenes évfordulón sem sokat gondoltak ránk. Csak kritikát kaptunk, hogy olyan darabokat játszottunk, amelyek a közönségnek tetszettek, és nem neveltük a modern színház megértésére a nézőket. Ehhez azért hozzátartozik az akkori kultúrpolitika is: meg volt adva, hány csehszlovák, hány szovjet darabot kell játszanunk, és hogy hány magyar darabot szabad játszanunk. Nekem máig az a véleményem, hogy a közönség szeret szép kosztümöket látni, a színész szeret szép kosztümökben játszani, és ha tényleg felmerül az igény a modern darabok játszására, akkor azokból csak egy legyen egy évadban, hogy ne riasszuk el a közönséget.”