„...emez a vad jelen”

A magyar kultúra napján nem illik ünneprontónak lenni, a közönség és a kultúra terjesztőinek kifogásolható viszonyulásával, vagyis a rosszal előhozakodni, s olyasféle statisztikákra felépíteni az ünnepi írást, amelyet egy filmes havilap közöl arról, milyen kevés klasszikus filmet adnak ki DVD-n, s milyen kicsi a filmművészet remekeit hordozó DVD-k iránti kereslet. Nem illik ennek az okait boncolgatni, eljutva a televíziók felelősségéig, s keserű szájízzel kimondani, hogy vajmi keveset közvetítenek a magyar kultúrából a magyar nyelven megszólaló televíziók – tisztelet a kivételnek, és itt alighanem csak a Duna Televízióra gondolhatok. Nem illik most odadörgölni valakik orra alá, hogy felnövekvő nemzedékeket fosztunk meg a magyar irodalom klasszikus alkotásainak mozgóképes élvezetétől. Félő, az újabb generációknak nem lesz olyan vizuális emlékezetük, amelybe a mai kortárs magyar irodalom filmes változata úgy ivódhat be, mint előző nemzedékekébe a megúnhatatlan Tüskevár, a Kincskereső kisködmön, a Fekete város, az Egri csillagok vagy nemegy Jókai-regény tévéfilmes adaptációja. Nem illik abba belemélyedni, mit ad ehelyett a mai televíziózás: az általunk leginkább figyelt, életünkben legintenzívebben jelen levő média milyen értékeket, eszményeket, követési mintákat közvetít. A kereskedelmi televíziók képernyőin alig-alig jelennek meg a magyar kultúra valódi értékei, a nézőkért való viaskodásban pedig a királyi, a közszolgálati televízió műsoraiból szép lassan eltűnnek a premierekre és a kulturális élet egyéb jelentős eseményeire figyelő nagyobb lélegzetű magazinok.

Az anyagi vonzatokat, aztán már végképp nem illik ilyenkor firtatni. Kutakodni azután, mennyi jut a kultúrára. Mennyit költ az állam az alkotást támogatására. Mennyi jut a polgárnak, hogy folytonos áremelkedésekkel terhelő időkben ne csak az anyagi, hanem a szellemi javakra is gondoljon, s költsön rá. Nem illik ilyenkor hangsúlyozni azt az évek óta szajkózott közhelyet, hogy márpedig a kultúrába, a művelődésbe érdemes invesztálni, mert a szellemi tőke megtérül. Az illetlenségekből hosszú lajstromot lehetne összeállítani, de inkább ünnepeljük, szeressük a magyar kultúrát legalább ezen az egy napon – a magyar kultúra karácsonyán, a magyar múzsa születésének ünnepén.

Mert feledve a fentebb felsorakoztatott illetlenségeket, úgy gondolom, ha a nemzet színházának remekbe szabott nyitóelőadása, az Ember tragédiája megdobogtatja még a nemzet szívét, talán még tudunk örülni szellemi örökségünknek, tudjuk ünnepelni nagyjainkat.

Ünnepelni azt, hogy egy ilyen kis nemzet Európa szívéből legekkel tud hozzájárulni az egyetemes kultúrához.

Ünnepelni azt, hogy világelsőségeket mondhatunk a magunkénak: van Oscar-díjas rendezőnk – Szabó István, Fassbinder-díjas rendezőnk – Pálfi György, Európa-filmdíjas rendezőnk – Gyarmati Lívia, Nobel-díjas írónk – Kertész Imre.

Van mit ünnepelnünk hát, még akkor is, ha „ez volt a múlt, emez”, amelyben csupa illetlenség jut eszébe az embernek a magyar kultúra napján, „a vad jelen”.