Kultúra

Élni komoly felelősség – interjúnk a 90 éves Vadkerty Katalinnal

ÚJ SZÓ ONLINE

2018. április 20. 17:52

Hazai magyar történetírásunk nagyasszonya kilencvenéves. Érsekújvári otthonában már a házajtóban vár bennünket, és a dolgozószobájába invitál. A polcokon, masszív íróasztalán, a politika híreit ontó képernyő alatti állványon is könyvek. A szoba mélyén vélhetően kedvenc fotelébe ül. Ha megszólal a telefon, mosolyogva mondja: – Van mobilom is, de sokan tudják, hogy a vezetékes készüléket többre becsülöm.

Ilyen tekintélyes életkorban is ragyog a szeme. Derűs a tekintete!

A kerti virágaim és a zene teszik. Meg az engem körülvevő szeretet. Nem tudok eléggé hálás lenni a Teremtőnek, hogy életem alkonyára, mint a körkörös spirális egy magasabb fokára, úgy hozott vissza a szülővárosomba. És hát ebbe az utcába, ahol csupa tisztességes, segítőkész ember él. Néha azt érzem, mintha kicsit a saját nagymamájuknak tekintenének. Bármit kérek, segítenek.

Ebben a jóleső magányban is gyakran belegondol az emlékeibe?

Az emlékképeket lehetetlen kizárni. Hiába akarná bárki is kiiktatni őket.

Számon tartja a régi idők dolgait is? Mondjuk, hogy 1946-ban Kisvárdán érettségizett, előtte a háborút pedig Léván élte meg.

Váratlanul ért hozzánk a front. Éppen disznóölés volt nálunk, és édesanya szólt, szellőztessek ki. A konyhában elhúztam hát a függönyt, és hirtelen azt látom, hogy mellettünk a Perec-hídon három férfi jön szembe. Egy szovjet katona előre néző puskacsővel a kezében, és két fölfegyverzett civil. Édesanya sürgetett, de én kővé meredve csak annyit mondtam: Jézusmária, itt vannak az oroszok! Ha viszont 1945 májusára gondolok, akkor kevés szebb emlékem van. Sütött a nap, illatoztak a dús orgonafürtök. A rádiónkat már régebben beszedték, és a magyaroknak nem is adták vissza; egyszerre mégis elterjedt a hír, hogy Németország aláírta a feltétel nélküli megadást. Egy óra hosszat zúgtak a harangok! Az emberek kitódultak az utcákra, összekapaszkodtak szlovákok és magyarok, elkezdtek nevetni, táncolni. Akkor úgy képzeltük, hogy a békében megértően és zavartalanul élünk majd egymás mellett, de nagyon gyorsan és nagyon kegyetlenül felébredtünk ebből az álomból.

Az ön családja is e táj soknemzetiségű történelmi múltját tükrözi: van benne magyar, német és szlovák szál is.

A nagymamám Jager/Jäger lány volt, még a 18. század első felében Lipcse környékéről érkezett szász telepesek leszármazottja. A Vadkerty ősök magyarok, az édesanyám pedig Stefanik-lány, Bártfáról idekerült szlovák iparoscsalád utóda, anyai ágon viszont Czuczor Bence-rokonsággal. Természetesen ez a sokgyökerű keveredés nemcsak a mi családunk, hanem az egész régió jellemzője. Egy könnyelmű pillanatomban megígértem a testvérem gyerekeinek, hogy megírok mindent, amit a családomról tudok. Már el is döntöttem, hogy e filozofálgató emlékezésnek Család az Isten tenyerén lesz a címe.

Az emelkedettség okán?

Nem. Azért, mert az élet komoly felelősség. Meggyőződésem, hogy Isten mindenkit nyitott tenyerébe emel: csinálj, amit tudsz és akarsz, éld a magad alakította életet, de benne vagy a tenyeremben. Ha baj jön, Isten bezárja az ujjait, és sátort alkotva védi az embert, a családot. Hiszen az életben sok minden elveszhet, de egy jól működő családban – talán a nevelésnek köszönhetően – a bizalom, a szeretet, a segítő gondoskodás megmarad.

A felföldi magyarság 1918 óta, azaz kereken száz éve él politikai értelemben kisebbségben. Ön e száz esztendőből kilencvennek kortanúja. Magyar részről melyik időközt tartja a legküzdelmesebbnek?

Az 1945–1948-as jogfosztottság éveit, utána a fél évtizeddel későbbi időszakot. Először tehát a deportálásokat, a reszlovakizációt, a kényszerkitelepítéseket, azután pedig az 1953 körül megélt csalódásokat és küszködést. Némi jogos reményt viszont az 1948-as fordulat hozott. Ekkor még a szlovákiai magyarok zöme is azt hitte, hogy a háborúban és az azt követően történtek után itt valami tisztességesebb, emberibb, törvénytisztelőbb, egyszóval élhetőbb társadalmi közeg fog kialakulni. És a kezdetek tényleg biztatóak voltak, hiszen hamarosan megjelent az Új Szó, létrejött a Csemadok és az Állami Faluszínház magyar tagozata, rövidesen megnyíltak a magyar iskolák. Oda még azok a fiatalok is beiratkoztak, akik éveken át csak szlovákba, vagy egyáltalában nem is járhattak iskolába. De már 1953-ban megtört a nekibuzdulás, mert a szépnek tetsző felszín alatt újabb aggodalmak várták az embereket, a magyarokat pedig kétszeres vesződségek. Kiderült ugyanis, hogy a betelepült újgazdákat védi az állam, a vagyonukból kiforgatott magyarok pedig az itt hagyott földterületért, állatállományért, ingatlanért nem kapnak kártérítést, hanem csak úgynevezett kielégítést. Ötezertől harmincezer koronáig. Papíron. Ráadásul 1953 késő tavaszán jött a pénzbeváltás, és azon mindenki veszített. Érdemes hát meglátni, hogy a magyaroktól nem egész egy évtized alatt elvettek 1945-ben, utána 1948-ban, majd 1 az 50-hez végrehajtott pénzbeváltással harmadszor is.

A szocializmus évtizedeiben az úgynevezett vonalas történetírás párthű „szabályai” csupán fékezték vagy kimondottan akadályozták is az ön szakmai ambícióit?

Születtek az Akadémia történettudományi intézete által elhallgatott, elsüllyesztett munkáim is. Érdekes, hogy máig sem tudom magamban igazán eldönteni, vajon a szocializmus egy körhinta vagy libikóka volt-e inkább? Nem tudom, azt akarták-e, hogy a valóságtól elszakadva a magasban röpködjünk, vagy életörömöt színlelve maradjunk reménytelenül földhöz ragadtak... A tudományos kutatómunkában is szövevényes helyzetekkel teli idők voltak azok, de mindig akadtak jóérzésű kollégák, akik a párttagok, az osztályvezetők bennfentességével emberséggel figyelmeztettek: „Katka, pozor!” Bár nekem így is kijutott a politikai vonatkozású számonkérésekből, különösen a ’80-as években.

Ezekben az időkben a történész alapossága mellett nyilván az egyéni tartáson múlott, hogy 1989 előtt is elfogulatlan és hiteles munkákat tegyen le az asztalra.

Nézze, ha egész pályafutásom alatt nem él bennem az egészséges szakmai „harag”, akkor annak a lelkiismeretem és a munkám becsülete látta volna kárát.

Ez nem inkább csakazértis?

Lehetséges. Az egyetemi diplomámat 1955-ben vehettem át Pozsonyban, és rögtön a következő évben a Pedagógiai Főiskola történelem tanszékén – egy összkari összejövetelen – rá kellett jönnöm, hogy itt a nacionalizmusnak fátyolba burkolt formájában élünk. És arra szintén hamarosan rádöbbentem, hogy szemrebbenés nélkül s több tekintetben a történelmi valóság hamisítása zajlik. Ennek láttán, ezért lettem gazdaságtörténész. Azon a területen elfogulatlanul tárgyilagos maradhattam, hiszen egy-egy kutatás befejeztével józan értékítélettel mégsem írhattam le, hogy kétszer kettő az öt – ahogy akkoriban Lenin elvtárs tapasztalataira hivatkozva a tényeket ferdíteni „illett”. Beleástam hát magam az Osztrák–Magyar Monarchia gazdaságtörténetébe, szakmai érdeklődésemet elsősorban a mezőgazdasági iparra és az agrárgazdaságra összpontosítva. Politikatörténettel pedig a szocialista történetírás keretében egyszerűen nem akartam foglalkozni.

1989 után viszont annál jobban belemélyedt a csehszlovákiai magyarság 1945 és 1948 közötti meghurcolásának teljes körű kutatásába. Már nyugdíjasként, lobot vető feltárási szenvedélyének lett eredménye A reszlovakizáció, A deportálások és A belső telepítések és a lakosságcsere című hármaskönyv. Ez az 1993 és 1999 között megjelent, később szlovák nyelven is kiadott tudományos igényű könyvtrilógia az ön életművének összegzése?

A rendszerváltás után kitűzött céljaimat tekintve igen. De korábban, agrártörténészként is alapos rátekintéssel igyekeztem egy-egy régió, egy ország, akár a közép-európai viszonylatok összefüggéseibe helyezni a históriai valóságot, illetve azt árnyaltan és annak teljes mélységében a tudományos munkáimban is felmutatni. De arra szintén szívesen gondolok vissza, hogy a hetvenes-nyolcvanas években sok helyütt ott voltam, ahol a Csemadok körül akkoriban csoportosuló ellenzékiek szintén jelen voltak. A történelmi-honismereti szakbizottság tagjaként vagy éppenséggel elnökeként is tettem a magamét. Ez a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének vezetőségében többeknek szemet szúrt, és amikor nem voltam hajlandó a rendszer szájíze szerint megírni a csehszlovákiai magyarság 1918 utáni történetét, akkor 1987 tavaszán nyugdíjaztak.

Az ön hármaskönyve a szlovákiai magyar történetírás egyik alapműve. Történészi pályájának második rajtja volt ez?

Divatos szóval egy restart! És olyan szabad, mintha kiröpítettek volna a világűrbe. Képtelen voltam belefáradni az éveken át húzódó hangyamunkába.

Az sem zavarta, hogy lényegében egyszemélyes intézményként tárta fel aprólékos tárgyilagossággal a szlovákiai magyarság második világháború utáni jogfosztottságának történetét?

Egyszemélyes intézmény voltam, az igaz, de nem egyedül. Segítettek az 1992-ben alakult, több tudományágban kutató Mercurius csoport tagjai. Közülük többen a somorjai Fórum Intézet belső vagy alkalmi munkatársai.

Kilencven esztendő élettapasztalatával és a történészi pálya tanulságaival miként látja: bízunk önmagunkban mi, szlovákiai magyarok?

Sajnos kevésbé. Ez akár a magyar szülők szlovák iskolákba járó gyerekeinek számában is megmutatkozik, ami a jövőt nézve nem jó jel! De hát ahhoz, hogy tartásunk legyen, és jobban bízzunk magunkban, bátrabb szavú vezetésre lett volna szükségünk. Már a kommunista érában, pártvonalon erélyesebben illett volna kiállni az itteni magyarság ügyében. A rendszerváltás után pedig nem azzal kezdeni, hogy érdemben inkább meg sem nyitjuk a beneši dekrétumokat. Tisztelet a csekélyke kivételnek, de az igazi baj, hogy megélhetési politikusaink vannak. Hiányzik egy olyan párt, amelyre támaszkodni lehetne.

Ennek dacára a 90. születésnapjára mennyi maradt Vadkerty Katalin legendás hírű optimizmusából?

Száz százalék! Ezt kiérezhette.

Miklósi Péter

Önnek ajánljuk