Egyetlen híveid valánk

„Világszabadság” – mondta ki, talán először az emberiség történetében – a zászlót bontó márciusi pesti fiatalok egyike, Petőfi Sándor. Ebben az egyetlen – új – szóban benne volt minden harcba induló álma, vágya, akarása: szabadságot minden embernek.

Boldogok voltak ők és erősek, mert tudták, érezték és vallották – amit előttük és utánuk is oly keveseknek sikerült megérteniük és vallaniuk –, hogy a szabadságnak nincsen nemzetisége, nincsen osztálya, nincsenek kiválasztottjai. A szabadság vagy van, s akkor mindenkié –, ha pedig nem mindenkié, akkor az nem szabadság, az egyes kiválasztottak külön joga. Ez ellen a külön szabadság külön jog ellen bontottak zászlót 155 évvel ezelőtt a magyar forradalmárok is. 1848 forradalmait rendre és szaporán leverték. A magyar szabadságharcot is könyörtelenül letaposta az osztrákokkal párba lépett muszka csizma. Világosnál minden elveszett.

Valóban, minden elveszett Világosnál?

1848–49 szabadságharca történelmünk első, valóban össznépinek, illetve össznemzetinek minősülő, tragikus elbukásában is győztes cselekedete. Győztes, mert olyan lelki-tudati-erkölcsi „földrengést” jelentett, amelynek következményeként egy népből nemzet lett. Nemzet – amely már többé nem lehetett olyan, ugyanaz, mint amilyen és mint ami népként volt.

A levert szabadságharc nemcsak áldozatokkal járt, hősöket, mártírokat is adott a magyarságnak, olyanokat, akikre minden népnek szüksége van ahhoz, hogy minden időkben talpon tudjon maradni. Kossuthot, Petőfit, az aradi tizenhármakat, és a számtalan névtelent, akik nemzetünk kollektív lelkiismeretévé magasztosultak az elmúlt százötven évben.

Csoda-e hát, ha márciusnak 15. napja szívbéli ünnepe minden magyarnak – éljen bárhol is a Földön! –, s szent, miként a keresztényeknek karácsony, a Messiás, a Megváltó születésének boldog napja?

Persze, 1848 tavasza nemcsak a magyarság, hanem Európa forradalmainak tavasza is volt. ĺgy amikor március 15-ét ünnepeljük, nemcsak a pesti márciusi ifjakra gondolunk tisztelgőn fejet hajtva, hanem minden nép mindenkori márciusi ifjaira is; azokra a mindenkoriakra, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy merjenek is.

Március 15-ének lelkét, szívét, szellemiségét, lám, az idő egyre magasabbra emeli! A Petőfik, Kossuthok, Széchenyik, Bemek lelke, szellemisége örökéletű – újra és újra elhozzák a tavaszok, s minden fakadó rügyben továbbadják, tavaszról tavaszra, márciusról márciusra – nekünk. (HCC)