Egy tévémágus, hét csapás, hetven óra csönd

Nyár elején történt. A postaládámba ingyen és teljesen bérmentve beleszórt-gyömöszölt-gyúrt pár kilogrammnyi reklámújság valamelyikében talált hirdetés három sor volt csupán, ám annál érdekesebb. „A tévémágus házhoz jön, és a képernyő kristálygömbjéből megjósolja, milyen élmények várnak Önre, ha továbbra is úgy dönt: nézi a dobozt.”

Tárcsázom a számot, és fél órán belül csakugyan megérkezik egy fakírruhába öltözött, vézna figura, szó nélkül a képernyőre mered, amelyen azonnal gomolygó ködcsimbókok jelennek meg. „Ször-nyűségeket látok – mondja mindenféle varázsmozdulat kíséretében a mágus –, a Műsorok Ura hét csapást küld a tévénézőkre, ha azok nem hajlandóak változtatni tévénézési szokásaikon, s az ’Így szól az Úr!’ helyett továbbra is a Columbo nevű szakállas amerikai krimisorozat lesz a legnézettebb műsor.” A tévéjós kicseréli a fáradt elemet a távirányítóban, a készülék felé bök, s álomképekként derengve megelevenednek az általa megjósolt szörnyűségek. A felvételek láttán nyers rák ízére emlékeztető gombóc születik a torkomban. Stohl Andrást látom a Sziget-II egyik szandálkoptatta szikláján, színes, rövid ujjú ingben és talpig borostásan magyaráz valamit arról, hogy a végén csak egy maradhat. Ez még mind semmi: második csapásként egy szabadulóművésznek született fiatalembert főmű-soridőben, nyakig bebetonozva beleeresztenek a Dunába. Szédülni kezdek, de már következik is a harmadik csapás: az Életképek című sorozat összes eddigi epizódját este nyolctól megismétli a Magyar Televízió. „Ezt úgysem lehet fokozni” – legyintek, de azért rángatózni kezd a jobb alsó szemhéjam. Cáfolatként máris feltűnik a színésznőként és műsorvezetőként egyaránt megbukott Barbara, amint délutánonként beszélgetős műsort celebrál eddig alig feszegetett témákról. „Ha ez sem elég – mondja a mágus –, jön Havas Henrik és Liptai Claudia színvonalas egymásra találása a TV2 Mokka című reggeli műsorában.” Jéghideg lehelettel és talpig libabőrösen bámulom a felkínált részleteket, de a vendégmágus máris a hatodik csapást mutatja. Bemászom az ágy alá, onnét kérdem szederjes ajakkal: miért nem engedik, hogy végre elfelejtsük őket? A jós vállat von, s kissé belefeledkezik a Vágó Világ 3 embertelen megpróbáltatásaiba. „A legszörnyűbbet, a hetedik csapást meg sem mutatom – mondja, s már távozna, de hirtelen ötlettel a szandálja egyik bőrszíját odakötözöm az ágy lábához, mire makacsul szabadulni próbál, aztán feladja, erőtlenül lerogy az ágy szélére –, ehhez még nekem is le kell ülnöm” – mondja, s irtózva eltakarja a szemét. Egy megtörtént esemény ihlette magyar film kockái peregnek. A főhős, a rövid ideig olimpiai bajnok kalapácsvető baráti társaságával együtt gépkocsin menekül a nagy szerbiai éjszakában. Mögöttük hosszú autókonvojban éjjeliedényekkel, kémcsövekkel, petricsészékkel és egyéb urológiai támadóeszközökkel hadonászó, kommandósoknak öltözött doppingellenőrök nyomják a gázpedált szapora görög szitkok kíséretében. Fék- és fogcsikorgatások, a többfajta vizeletminta produkálására is képes sportoló elgázol néhány japán tévériportert, miközben a nyakában himbálódzó aranyéremmel integetve egyre gestapósabb módszerekre hergeli az őt üldözőket, miközben ezt kiabálja: „Úgysem adom vissza!”

Nézem a dobozt. A tévémágus javaslatára egy erős szűrőt szereltem fel az antennazsinórra, amely a tehetségtelenséget zsenialitásnak feltüntető hazug, unalmas, szánalmas, primitív, képmutató, olcsó és ízlésromboló műsorokat egyszerűen nem engedi át a tévékészülékembe. Eddig csak a Frakk, a macskák réme című rajzfilm hét perce ment át a vizsgán, amúgy hetven órája teljesen sötét a képernyő.