Egy realista optimista párkapcsolati trilógiája

Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián. Régi és új konfliktusok két, egymástól eltávolodott testvér családjában. Kényszerű együttlétük feszültségeket szül. Erről szól a trilógia első darabja. A második két negyvenes házaspár érzelmi dilemmáiról beszél, de még félnek, nem szakítanak, a bizonytalanságnál jobb nekik a biztos rossz. A harmadikban egy haláleset hoz újra össze három barátot, akik megpróbálják rendbe rakni az életüket.

Hajdu Szabolcs napjaink legjelentősebb magyar filmrendezőinek egyike, aki színészként is jelen van a moziban. Nemrég Prikler Mátyás Hatalom című rendezésében láthattuk, de már készülőben az újabb szlovák film, az Érdek, amelyben ugyancsak fontos szerephez jutott. Egy kisvárosi tornatanárt játszik, ő, aki annak idején Debrecenben maga is szertornázott, akárcsak az öccse. Fehér tenyér című filmjében ő játszotta a főszerepet.

Ki az a filmrendező, aki minden alkotásával elnyerte a tetszését, akit évtizedek óta a legnagyobbak között emleget?

Abból az életkorból, amelyben az ember ilyeneken gondolkodik, én már kiöregedtem. Modelleket, példaképeket húszéves koromban kerestem. Amikor aztán én is elkezdtem filmeket csinálni, már az ideális munkametódusra figyeltem. A nagy klasszikusokat ma is csodálom, de már megvan a saját világom, a saját vízióm, és azt akarom megvalósítani. Nyilván abban látom a tökéletest, amit valószínűleg soha nem fogok tudni elérni, mégis arra törekszem.

Az életnél talán még sincs nagyobb rendező. Az ön esetében az a furcsa helyzet állt elő, hogy amiről a filmjeiben beszél, az már a magánéletében is megtörtént.

Mindig van várakozás-vágyakozás az emberben. A rosszra nincs felkészülve, csak az a baj, hogy az nagyobb valószínűséggel következik be, mint a jó. Olyankor meglepetések és összeomlások sorozata jön. És most ezt látom magam körül. De mivel én is mindig inkább a rosszra vagyok felkészülve, kevésbé várom a jót. Azt én saját magamból hozom létre, hogy pozitív fordulat álljon be az életemben.

A génjeiben örökölte az örökös kétkedést? Az a típus, aki nem mer örülni a jónak, mert fél, hogy utána óhatatlanul valami rossz következik?

Nem, nem! Én nagyon optimista vagyok. Ha nem lennék az, nem is húztam volna ilyen sokáig. Eléggé döcögős ötven év van mögöttem.

Döcögős?

Akkor kalandos. De nem olyan nagy dinamikájú. A szüleim is nagyon pozitív beállítottságúak, sőt az öcsém is, aki bátran vágott neki a világnak. Kanadában lett a Cirque du Soleil tagja. A mi családunk így van összerakva. Tehát nincs bennem semmi pesszimizmus. Realista optimista vagyok, aki számol azzal, hogy mindig jöhet valami, ami keresztbe vágja a terveit. De várható egy csomó kiszámítható dolog is. Arra is fel vagyok készülve. Ha darabot írok, vagy forgatókönyvet, nézem a karaktereket, hogyan viselkednek bizonyos helyzetekben, honnan és milyen háttérrel jönnek. Kalkulálgatok. A jellemükkel, a szituációkkal, és hogy ezekből a helyzetekből mi következik. Hiszen az ember tele van mindenféle érzelemmel. Folyamatosan, nap mint nap ezerféle érzelem támad meg bennünket, amelyek ellen nem tudunk tenni. A harag, a szomorúság, a depresszió, az öröm, a féltékenység, az irigység elhatalmasodik rajtunk, vagy éppen hogy csak megjelenik. Teljesen mindegy, hogy ezek az érzelmek pozitív vagy negatív előjelűek, nem tudjuk kivédeni őket. Ettől persze sem jobb, sem rosszabb nem lesz az ember. A karakter abból rajzolódik ki, hogy az érzelmekből milyen tettek következnek, mi motiválja a cselekedeteinket. A jövőnket politikusok és a szűkebb környezetünkben levő emberek alakítják. Ismerve a jellemüket, eléggé kiszámítható, hogy mi lesz. Akármilyen nagy reményekkel vártam is az idei évet, tudtam, hogy ez sokkal rosszabb lesz, mint a tavalyi. Pokol. Nálunk most könnyen veszélyessé válhat a helyzet.

Az is előfordulhat, hogy kő kövön nem marad?

Sokkal inkább igen, mint nem.

Mondja ezt a realista optimista. A párkapcsolati trilógiáját is ilyennek látja? Realistán optimista történeteknek?

Igen. Méghozzá azért, mert amikor az ember szembesül vagy szembesít, mindig attól szorong, amit bent tart magában. Megkönnyebbülést jelent számára, amikor kimondja, és így tudatosít dolgokat. Ezek a kis kamaradarabok a tudósítás szándékával készültek. Saját magunk és a nézők számára. Lehetőséget adnak arra, hogy a saját közegünket, a saját valóságunkat pár lépés biztonsági távolságból figyeljük, és amit addig esetleg csak homályosan láttunk, az világossá, egyértelművé válik. Például egy párkapcsolat minősége, jellege, az iránya, hogy honnan hová tart, és miért, az okok és a következmények. Egy napból kimetszett pár órában az egész benne van, ha az ember jobban megfigyeli. Néhány dialógusból ezt le lehet szűrni. Olyan ez tulajdonképpen, mint egy tudományos kísérlet. Amikor kiveszünk egy darabot az anyagból, megvizsgáljuk a mikroszkóp alatt, és az anyag tulajdonságaira tudunk belőle következtetni.

Az Egy százalék indiánnal lezárult egy szakasz az életében. Huszonöt év, és a házassága is. Most elkezdődött valami új? Hogy egy régi olasz film címével éljek: A vizsgálat lezárult, felejtse el?

Mindenekelőtt egy nagy lemaradást, elkésettséget érzékelek. Ez az egyetlen dolog, ami frusztrál. Az Egy százalék indiánra én is azt mondtam, a trilógia záró darabja, és nincs folytatás. De ez egy hosszabb időszak lezárását is jelenti. 2019-ben írtam, már akkor színpadra került. Tudtam, mit hoztunk létre. A közönség reakcióján keresztül és a kritikai fogadtatás révén is le tudtuk mérni. Csak rájött a Covid. Megrekedt a folyamat másfél évre. Ez nagyon frusztráló. Elindul valami, és nem tudod továbbvinni. Ugyanis már akkor az volt a tervem, hogy akkor lesz teljes az egész, ha mind a három darabból film készül. Ezt így képzeltük el. S ennek valóban nagyon erős a magánéleti háttere. Török-Illyés Orsolya akkor még a feleségem és az alkotótársam volt. A színházi előadásból ugyan kilépett, de akkor még úgy gondoltuk, hogy a filmben benne lesz. De pont amiatt, hogy ez olyan sokáig húzódott, azt mondta: már a filmeket sem vállalja. Nekem pedig el kellett döntenem, hogy mit kezdek nélküle ezzel a helyzettel, az anyaggal. Megértettem Orsolyát. Ha válásról, elszakadásról van szó, valóban az a leghelyesebb, ha az ember teljes fordulatot tesz, és száznyolcvan fokban másfelé néz.

Sikerült?

Nem tehettem meg, hogy ezt az anyagot kidobom a kukába, hiszen nemcsak az én munkám volt benne, hanem azoknak a színészbarátaimnak a munkája is, akik a legjobb formájukat hozták. Ha ezt nem csináljuk meg, akkor a nézők nem tudnak például Gelányi Imréről, aki a Magyar Filmkritikusok Díját kapta a Kálmán-napban nyújtott alakításáért. Az Egy százalék indiánban is szerepel, és ott is fantasztikusan játszik.

Hosszú szünet után Tóth Orsi a Kálmán-nappal került vissza a mozivászonra.

Ez sem történt volna meg, ha csak a saját magánéleti problémáimat tartom szem előtt, és azt mondom, hogy nem viszem végig a három filmet. Tóth Orsinak van egy különleges empatikus szépsége a vásznon.

Nem lehetett könnyű dolga, hiszen abba a folyóba kellett belépnie, amelyből Török-Illyés Orsolya kilépett.

Ezek az anyagok az évek alatt klasszikus szövegekké váltak. Orsi szerepet játszik egy drámában, és nem hiszem, hogy neki ez túl sok gondot okozott volna. Egyrészt profi színésznő, másrészt a megírt helyzetek neki is ismerősek voltak. Ez inkább ajándék a színésznek. Ha megírok egy darabot, az nagyon hasonlít az ajándékkészítéshez. A rituálé jelen idejű, de a moziban is érezhető, hiszen a jelen valóságunk van lerakva a filmben. A közönség tényleg úgy érzi, hogy ez itt és most vele történik meg, vagyis róla szól.

Írás közben ugyanaz a láz fűti, mint amikor rendez?

Teljesen más a két helyzet. Nagyobb gyötrődés ülni egy üres papír felett, mint eldönteni, hogyan fogalmazzak meg kamerával egy jelenetet. Másfajta személyiségtípus kell mindkét munkához. Egy rendezőnek, pláne egy filmrendezőnek folyamatosan váltogatnia kell az introvertált és extrovertált énjét, miközben dolgozik. Egy színházi előadás hamarabb elkészül, ott szűkebb a tevékenységi kör. Az írás pedig teljesen magányos munka. Egyedül vagy az anyaggal. A rendezés közösségi dolog. A vágás páros. Ott csak két ember dolgozik együtt. A hangutómunka is hasonlóan zajlik. A film képviseletével ügynökké, a bemutatójával showmanné válik az ember. Ezt így váltogatni kell. De ha nem találod meg mindegyikben az örömöt, hogy ezt vagy azt miért jó csinálni, akkor óriási kínszenvedés tud lenni. Látok magam körül embereket, akik ezt az egész folyamatot teherként élik meg. Nem is értem, hogy akkor miért csinálják. Nem mondom, hogy időnként nem szenvedek, de túlnyomórészt én ezt élvezem. Az írást is, a rendezést is. Még a legfájdalmasabb dolgokat is azzal az örömmel írom meg, mint ahogy annak idején, gyerekkoromban a karácsonyi ajándékot készítettem a szüleimnek és a testvéreimnek. Azok voltak az én első művészeti alkotásaim. Nem azért készültek, hogy bárkit lenyűgözzek velük, vagy hogy a tehetségemről győzködjem a környezetemet, hanem mert örömet akartam szerezni mindenkinek a személyre szóló ajándékokkal. Volt, hogy verset írtam az anyukámnak. Vagy képregényt rajzoltam. Vagy mesét írtam apukám gyerekkori történeteiből. Szépen átszűrtem magamon, és ez lett az ajándék.

Azok a darabok, amelyeket most ír, hasonló motivációval születnek?

Már rég nem az motivál, hogy valamelyik nagy rendezőhöz viszonyítsam magamat. Ajándékozási gesztusok hajtanak. Színészekre írok darabokat. Nagy örömmel nézem, amikor látom, hogy a szövegeimen, az általam írt helyzeteken, a felkínált karaktereken keresztül ki tud teljesedni a személyiségük, és önfeledtséget, szabadságot élnek meg, amit át is adnak a közönségnek. Tehát meg tudnak szabadítani bennünket a mindennapok kínjaitól, fájdalmaitól, keserűségeitől. Ez van a darabok mélyrétegeiben. Ennek a szabadságérzetnek az átadása. Ha kimondunk bizonyos dolgokat, akármilyen kemények is, megtisztulunk. És van ebben játék is, hiszen egy ponton túl már nevetni tudunk magunkon.