Egy négynyelvű eperjesi újságíró

A „boldog békeidők” fogalma, amelyet szüleink még a Ferenc József-i korra értettek, azok számára, akik a múlt század harmincas éveiben születtek (Yehuda Lahav éppen 1930-ban és Kassán), időben eltolódott: az első köztársaság, a masaryki Csehszlovákia demokratikus gyakorlata tűnik csaknem idilli állapotnak, természetesen mindazokhoz a szörnyűségekhez képest, amelyek később bekövetkeztek. München után Lahav édesapja, az eperjesi orvos szükségszerűen érezte meg a zsidóságra leselkedő veszedelmeket, amelyek előbb Tiso „önálló Szlovákiájában”, majd Horthy Magyarországán be is következtek és a teljes Weiszlovits-család pusztulását okozták. Az édesapa Magyarországra menekíti fiát, ahol a német megszállásig bizonyos biztonságban élhettek a zsidó vallásúak, és fia, aki hibátlanul beszélt magyarul (édesanyja csak magyarul tudott), a pesti rokonoknál talált menedéket. Sőt – mint a szerző megjegyzi – anyai nagyapjának testvére, Braun Sándor „nagy magyar volt”, ismert újságíró, A Nap főszerkesztője. A holokausztot azonban ő sem élhette túl. A későbbi Lahav, akkor még Weiszlovits Pista 1944-et Budakeszin vészeli át, és a karácsonykor bevonuló vörös katonákat „én csehszlovák vagyok!” felkiáltással fogadja. Ő az egyetlen, aki a 150 gyerek és kamasz közül szót tud érteni az orosz katonákkal, a szlovák nyelv segítségével.

Budakeszi városparancsnoka, Ivan Maszlov őrnagy megszereti az akkor 15 éves Lahavot, beöltözteti őt egyenruhába, s tolmácsként hasznosítja. Maszlovval és a hadsereggel együtt hamarosan Esztergomba kerülnek, ahol a hercegprímás, Serédi Jusztinián bíboros, két nappal váratlanul bekövetkezett halála előtt, meghívta a városparancsnokot lakosztályába, amely a bazilika pincéjében volt akkortájt az állandó tüzérségi tűz miatt. A beszélgetés végén a bíboros megkérdi a tolmácsot, hogy honnan tud oroszul, illetve magyarul, mire a kamasz katona megmondja a főpapnak, hogy ő szlovákiai zsidó menekült. Serédi néhány szót ejtett a zsidók szomorú sorsról, majd feltette a következő kérdést: hogy tud-e a fiú héberül, merthogy ő tudott, de Lahav akkor még egy mukkot sem. Prágában válik meg a Vörös Hadseregtől, visszatér Eperjesre és rádöbben: családját kiirtották. Ezután dönt arról, hogy kivándorol Izraelbe. Mellesleg: sokan akadtak, akik hozzá hasonlóan döntöttek. Kardos G. György, az író például, miután Radnóti sorstársaként végigélte a bori tábor poklát, már nem is tért vissza Budapestre, hanem egyenesen Palesztina felé indult. Ő bonyolult úton-módon került oda, illegális úton, s hogy a kitoloncolást megússza: brit segédrendőrnek jelentkezett. Lahav azonban – tekintettel a születő zsidó állam és Csehszlovákia kiváló kapcsolataira – legális úton, bármilyen furcsán is hangzik ez manapság, a kommunista párt támogatásával találta meg új hazáját. 1949. június 12-én érkezett meg a haifai kikötőbe.

Lahav érzékletesen fogalmaz. Amilyen tárgyilagos tudósításaiban, kommentárjaiban – én eddig mást nem olvastam tőle –, olyan érzelmes és láttató prózát vetett papírra emlékeit felidézve. Hogyan élt egy kibucban, miként tanult meg héberül, hogyan lett újságíró, majd miként írt női álnéven, mivel behívták a hadseregbe és a katonák nem dolgozhattak lapoknak, milyen belső viták dúltak az izraeli kommunisták között, hogyan alakult a szovjetekhez való viszonya, akikben – érthetően – életének megmentőjét tisztelte, miként keresett és talált kapcsolatot az arabokkal – mindezek fantasztikusan izgalmas történetek. És tanulságos az is, hogy Lahav állandóan keresi a cseh, a szlovák, a magyar kapcsolatokat. Ezek a kapcsolatok pedig – mint ezt tudtuk, de most ezt a könyvet olvasva szomorúan kell újra nyugtáznunk – mindenkor a szovjet–izraeli viszony függvényei voltak. Lahav például elolvasta a csehszlovák állambiztonság róla szóló, meglehetősen vaskos dossziéját. Ebben külön veszélyforrásként jegyezte meg az ügyeletes tiszt, hogy tökéletesen beszéli a nyelvet, tehát nehezebb szemmel tartani őt, aki – feltételezésük és az akkori idők beidegződése szerint – az izraeli titkosszolgálat ügynöke lehetett és egyáltalán nem értették, hogy mi ez a tisztelet és szeretet egykori hazája iránt. Doktori disszertációját a Magyar Kommunista Pártról írta, de a magyar illetékesek nagyjából ugyanúgy viselkedtek, mint a csehszlovák „estébákok”. (Lahav munkáját lefordították németre és magyarra. Nehézségbe ütközött az NSZK-beli kiadás is, mivel a német kiadó kifogásolta, hogy Lahav nem értett egyet Mindszenty bíboros politikai nézeteivel, de azért a könyv megjelenhetett. A magyarok a rendszerváltás előtt egyetértettek Mindszenty bírálatával, viszont elutasították azokat a megállapításokat, amelyeket a szovjet hadsereg háború utáni magyarországi szerepéről tett. A rendszerváltás után a szovjetek kritikája tette vonzóvá a tudományos munkát, viszont akkor már Mindszenty politikáját nem illethette kritika...)

Kivételek azonban mindenhol akadtak... Magyarországról Ságvári Ágnes nevét említi nagy tisztelettel, a mártírhalált halt Ságvári Endre húga ugyanis történészként – a hivatalos tiltásokkal dacolva – segítette munkáját. Ladislav Mňačkóval viszont még 1961-ben ismerkedett meg, amikor a szlovák író megérkezett Jeruzsálembe, az Eichmann-per tárgyalására. Lahav ugyancsak újságíróként ülte végig a nácik egyik főhóhérának a tárgyalását és segített is Mňačkónak, később pedig ő fordította héberre Mňačko Én, Adolf Eichmann című könyvét. Amikor pedig a szlovák író 1967-ben, a szovjet és a csehszlovák hivatalos Izrael-ellenes álláspont elleni tiltakozásképpen Tel Avivba költözött – Lahav tartotta vele kapcsolatot, és egészen Mňačko 1994-es haláláig megőrizték barátságukat.

A rendszerváltás után számunkra is hozzáférhetőek lettek írásai. Személyes ismerősünk lett. Noha én alig-alig ismerem, pedig kétszer is dolgoztunk azonos újságnak (a Népszabadságnak, illetve a Pravdának), de hát ilyen a tudósítói sors. Ám nem erről írok, hanem Lahav sorsáról. Amit ő tömören úgy fogalmaz meg: igyekezett tisztességesen élni és írni, mert úgy érezte – ahogy szinte mindenki, aki túlélte a holokausztot –, hogy azok helyett is él, akiket megöltek és méltónak kell maradni azok emlékéhez. „Állandóan érzem jelenlétüket és felelősségünket előttük. Szüleim emléke végigkísért életemen, azoknak emlékével együtt, akik még velünk élhetnének, ha nem tűntek volna el a krematóriumok füstjében. Ezt a tudatot akartam átadni a gyermekeimnek és unokáimnak...” Nem lehet meghatódás nélkül olvasni Lahav könyvét és tisztelni ezt a szándékot.