Egy jó tanuló dolgozata

Bár nem teljesen Rimaszombatból származik, hanem Rimajánosiból – ami helyben nagy különbség, egyébként meg bagatell. A Fehér lovon fekete (Čierne na bielom koni) Rimaszombat, illetve Losonc utcáin forgott, és a két város nemcsak kulisszaként, hanem „szereplőként” is jelen van. Azt a szerepet kapták, hogy rivalizáljanak egymással alvilági értelemben, hogy a rimaszombati bűnözők összerezzenjenek Losonc nevének hallatán – és fordítva.

A film első kockái fekete-fehérek – cigánygyerekek játszanak a porban, elrobog mellettük egy autó. „Na, az biztos, hogy itt nem fogunk unatkozni” – jegyzi meg a sofőr, félig utastársának, félig nekünk címezve, és rögtön ki is színesedik a kép.

Egy másik szereplő mindjárt az elején leszögezi, hogy ő nem létezik, kitalált történetet látunk, de attól persze még lehet őt kedvelni.

Nem állítom, hogy minden néző számára ezek az első tíz perc kulcsmondatai. De úgy alakult, hogy a rimaszombati moziban néztem meg a filmet, és a helyi közönség sok mindenre egész másképp reagál, mint a komáromi vagy párkányi nézők, akik nyilván nem hördülnek fel boldogan Serke nevének említésekor, és nem reklamálnak, hogy Hajnácskőn nincs is kastély.

A rendezőt nem a gömöri valóság foglalkoztatja, ő nem problémamegoldó ember, mint Harvey Keitel a Ponyvaregényben, ő csak díszletként használja a nyomort, mint Emir Kusturica a balkáni mulatós korszakában. Viszont nagy kedvence lehet Tarantino és Kusturica, mert a film erősen magán viseli a két mester keze nyomát. És még sorolhatnánk a mestereket: Guy Ritchie, a Coen fivérek, Robert Rodriguez, sőt itt-ott még Martin McDonagh gengszterkomédiája, az In Bruges is bevillan. Szóval mindent látott ebben a zsánerben, és a legfinomabb hozzávalókat válogatta össze saját menüjéhez. Csak hát nem mindegy, miből mennyi tesz az ember a fazékba.

A forgatókönyvet is ő jegyzi, és a producer is ő volt, talán épp ezért túl sokat akart belénk gyömöszölni. Nem úgy, mint édesanyánk a vasárnapi ebédnél, hanem mind egy népmesemondó, aki agyonszínezi a meséjét. Úgyhogy én csak az alaphelyzetet vázolnám.

Két brünni nagymenő uzsorás érkezik Rimaszombatba, hogy ott „bizniszeljenek”, vagyis megnyissanak egy afféle fiktív bankfiókot. Szükségük van egy helyi strómanra, igyekeznek kiválasztani a legnagyobb idiótát, ami sikerül is nekik: Zsolti anélkül ír alá bármit, hogy előtte elolvasná. A terep azonban már fel van osztva, a helyi alvilág feje egy bizonyos Wámbéry Ármin, alias Lučáno, (hogy miért e név, ne tőlem kérdezzék!), aki Bandy Koháry nevű jobbkezével együtt bizniszel Rimaszombatban, azaz uzsorakamatra kölcsönöz pénzt romáknak. A poétalelkű Lučánót (Mokos Attila) furdalja a lelkiismeret, amiért a legszerencsétlenebbeken élősködnek, Bandy (Milan Ondrík) inkább segélyszervezetnek érzi magukat. Szíven üti őket Zsolti (Tomáš Mischura) felbukkanása a körzetükben. Ráadásul Bandy beleszeret a losonci alvilág fejének babájába, Csillába (Rebeka Poláková, aki egy jelenetben magyarul is megszólal), több íratlan szabályt megszegve. Emiatt kapott a mű romantikus gengszterfilm besorolást a terjesztőtől, ami enyhe túlzás, mivel pont a szerelmi szál sikerült a leggyengébbre. Csilla karaktere a nagyvárosi kurvácska-dizájn helyett kaphatott volna némi helyi beütést, ha már Gömörben járunk. Kettejük légyottján átsuhan a színen egy fehér ló. Talán a romantikát hivatott kidomborítani, de attól tartok, inkább a mágikus realizmust, amelybe a rendező bele-belekap, de filmes elemként funkciótlan marad.

Jól működik a fejezetekre tagolás, a kimerevített képek, az időben való oda-vissza ugrálás (a Ponyvaregény mintájára), jó a narrátor (az In Bruges mintájára), kiválóak a balkáni-roma-spanyol zenei betétek, van vicces autós üldözés (számtalan film mintájára), sőt még egy kis western-hangulat is érezhető, amikor a két rivális farkasszemet néz egymással. Remek az operatőr (Tomasz Wierzbicki), aki szinte balkáni fényeket varázsol. A látványtervezőt is dicséret illeti (Miriam Struhárová), ennyi levert falat, kopott ajtót és giccses bárbelsőt rég láttunk hazai filmben.

A Fehér lovon fekete azonban elsősorban a színészek miatt működik. Pazar szereplőgárdát sikerült összehozni három országból. Milan Ondrík virít legnagyobb méretben a plakáton, de a valódi főszereplő szerintem Mokos Attila, aki a történet narrátora, és aki a végére visszaállítja a világbékét. A filmben nincs fizikai erőszak, Mokos egy szemvillanással meg tudja értetni magát bárkivel. A losonci nagykutyát alakító Mucsi Zoltánnal közös jelenete a film csúcspontja. Petr Vaněk a Macskajajban is játszhatott volna, a másik cseh színész, Tomáš Jeřábek meg bármelyik Guy Ritchie-filmben. Tomáš Mischura a „tűnjünk el innen, bébi”-jelenetben jobb, mint Bruce Willis, amikor a Ponyvaregényben barátnőjével motorra pattan (bocsánat: chopperre).

Könnyed szórakozást ígér ez a film, pár bő lére eresztett jelenet, elmaszatolt helyzet és művi dialógus ellenére tényleg élvezetes. És nem mellékesen felhelyezte a filmes térképre Rimaszombatot és Losoncot, ezt az elfeledett régiót. Már emiatt megérdemli a jelest a dolgozatára.