Egy alternatív világ rajza

A szerzőfunkció megosztására tett kísérlet a világ kettéhasításának egyik járható útja lehet a szövegben feltáruló két világhoz rendelt egy-egy név. Hogy melyik két világról van szó

A szöveg egyfajta zöld ideológiát léptet működésbe a regény egész idejére. Bár az ideológia szó meglehetősen gyanakvóvá tehetne bennünket, a regényben meglepően jól működik. Már a kötet első lapjain köszönetét fejezi ki a szerző Természet Anyjának és egyúttal bocsánatát is kéri embertársai miatt. Nem kell sokáig bocsánatért esedeznie, tehetnénk hozzá ironikusan, csak mintegy kétszáz oldalon át, ugyanis a regény végén az ember, aki a Föld vagy a Természet betegségeként, parazitaként, gennyes fekélyként tűnik fel, mint faj eltűnik, hogy egy boldogabb világnak adja át a helyét. A két világ tehát a jelen világa, amely elviselhetetlen, és a boldog jövőé, amely a hominidák nélkül végre levetheti az emberi faj által rárakott bilincseit.

Mindez a megtisztulási folyamat szimpatikusan brutális, legalábbis számomra. Már a regény elején megkapóan festi le a szerző bizonyos Hurga nevű kilépett őr lassú halálát, úgymint kések belefúródását a vállba, a kampókkal elszorított torkot, a késsel kétoldalt szétnyitott szájat, a bambuszdarabkákkal átdöfött szemhéjakat, a levágott nemi szervet. A brutalitás mint poétika lép elénk, a jelentés verifikációjaként.

Néhány kulcsszó: a zöld ideológia és a poétikus brutalitás mellett a szöveg termékeny kapcsolatba lép bizonyos kora avantgárd szövegtípusokkal is, hiszen az egész regény egyfajta elnyújtott kiáltványként is felfogható, de van egy nagyon erős multikulturális vonulata is, és jelzésszerűen lehetne utalni az apokaliptikus hangvétel élességére is. Archleb Dániel regénye, a témaválasztás okán, akár kultuszregény is lehetne, én személy szerint nagyon örülnék, ha az lenne. Minden adott ehhez. Olyan világ tárul elénk ugyanis írásából, amely egy világméretű katasztrófa utáni léthelyzet színfalai közé vezeti olvasóját. Ilyen „apokalipszis utáni” regényt én legutoljára Arno Schmidttől olvastam – talán Schmidt az, aki legközelebb állhat ehhez a világlátáshoz. Archleb művében is valójában „poszthumanoidok” bukkannak fel. Azaz olyan „emberek”, akik túl vannak emberi meghatározottságaikon. Azt lehet mondani tehát, hogy olyan világ teremtődik meg az Aua és Atuában, amely az apokalipszis utáni permanens apokalipszisben játszatja a történetet.

Amíg a regény ezt a permanens apokalipszist tematizálja, s ez a téma nyelvileg is fel van építve, addig Archleb szövege valóban átütő erejű tud lenni. Különösen azokat a részeket tartom sikeresnek, ahol az akciófilmekre jellemző cselekmények ötvöződnek a már említett permanens apokalipszissel. A keleti harcművészetek kultúrája, az erőszak jelenetei, a klipszerű narráció olyan jelentésekkel dúsítják fel a szöveget, amelyek mintha hiányoznának napjaink magyar prózájából, az efféle technikák éppen szokatlanságuknál fogva tűnnek frissnek.

Archleb Dániel regénye olyan alternatív világot rajzol meg, amelyben a terror magától értetődően működik, pozitív előjellel. A regény teremtett világa történetekben mutatja fel magát, meseszerű parabolákban. Amíg ezek a mesék megfelelő rést hagynak a képzelet számára, addig nagyszerűen működik Archleb regénye.

(Daniel Levicky Archleb: Aua és Atua. Kalligram, Pozsony, 2002)