De hol az az otthon?

Juraj Lehotský Nina című új filmje – melynek alcíme: Anya, apa és én – arról szól, milyen válságot képes előidézni egy kiskorú gyermek életében a család szétesése. A film hátborzongatóan igaz kockái arról a tragikus helyzetről festenek komor képet, amelyben a gyerek elveszíti a természetesnek vett biztos hátteret, a szülei részéről elvárható támaszt.

A Nina sajtóbemutatóján elhangzott, Juraj Lehotský mély családi drámákat feldolgozó mozgóképei tipikus fesztiválfilmek, átgondolt, precízen kidolgozott, igényes munkák. Nem véletlen tehát, hogy a Nina világpremierjét Karlovy Varyban tartották, a napokban a 42. Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon vetítették, a közeljövőben pedig Varsóba, majd Izraelbe viszik. A rendező előző, Csoda című filmjének is hasonló volt az útja, előbb a Karlovy Vary-i, majd a torontói fesztivál közönsége láthatta. A Nina idehaza is rangos filmes mustráról startolt el: előpremierjét a pöstyéni Cinematik Nemzetközi Filmfesztiválon tartották, nagy érdeklődés mellett, jó fogadtatással, telt házas vetítéssel. Megérdemelten, mert a Nina a kortárs szlovák film emberközi kapcsolatokra fókuszáló, komor hangvételű vonalának újabb nagy dobása. Lehotský opusa tiszta, egyszerű kamarafilm, okosan, logikusan, követhetően tálalt történettel, remek alakításokkal, a nézőnek átgondolásra időt adó szép képi átvezetésekkel (remek az operatőri munka). Nagy erénye a filmnek, hogy – bár a gyerek szemével láttatja az eseményeket – nem szájbarágós, kreatívan bevonja a nézőt, teret hagy neki, hogy kombináljon és továbbszőjön, levezessen jelzésszerűen vázolt, ki nem bontott történéseket, vagy rájöjjön rejtve hagyott mozzanatokra.

A történet hőse egy tizenkét éves kislány, Nina, aki, miután különköltöznek (hivatalosan még nem váltak el) a szülei, apja és anyja között ingázik és őrlődik. Bár a szülők váltig hangoztatják, hogy mennyire szeretik, Ninát valójában túszként kezelik egymás érzelmi és anyagi zsarolásában. Egyfolytában veszekednek, hogy kinél legyen az egyre jobban bezárkózó kislány, vagy hogy ki tett és tesz érte többet.

Nina bizakodik, hogy a megromlott viszony valahogy helyrehozható még. Ebben reménykedve nézegeti a szeretetben eltöltött régi nyaralásokról készült videofelvételeket. Különös hobbiként hernyókat gyűjt (apjától is kap ajándékba néhányat), mert azokból pillangók bújnak majd elő. Előbújásukra várva talán elhiszi, hogy ők hárman szintén átváltoznak majd egy más, jobb, szebb létbe. Álmodozva hulladékokból épít csillogó-villogó, dédelgetett makettvilágot.

Nina minden igyekezete ellenére – hogy kapocsként újra összehozza a családot – egyre mélyül a szakadék a szülők és a csemetéjük között. A gyereklány pedig egyre nehezebben tud eligazodni a felnőttek közt támadt érzelmi zűrzavarban. Tátongó ürességben, elhagyva és becsapva érzi magát. Végül a hiábavaló álmodozásnál egy sokkal reálisabb lehetőségbe is megpróbál belekapaszkodni. Kiváló képességű úszóként – érmet is szerzett már – keményen edz, és egyre több időt tölt a vízben. A siker, a hírnév, az elismerés miatt is töri magát, de nem csak amiatt jár megszállottan az edzésekre. Az uszodában valamiféle otthonpótlékot és közösséget, igazi kapcsolatot keres az úszótársaival. A sportolási lehetőség menekülés is számára. De mert mindkét szülő anyagi körülményei szűkösek, viszályt szít köztük az is, hogy melyikük fizesse a gyerek úszóedzéseit. Amikor aztán a szülők közötti, inkább csak kakaskodás szülte (látszat)konfliktus miatt meghiúsul a lány egyik fontos versenyszereplése, Nina nagyon veszélyes, radikális lépésre szánja el magát.

E lépéssel, a vége felé nagyon bekeményít a film. A gyerek mellé állva erősen odapörköl a felnőtteknek. „Haza akarok menni” – hangzik el Nina szájából könyörgőn a film utolsó mondata. A néző pedig döbbenten rögvest visszakérdez: De hol az az otthon? Az otthon, amelyért a gyereket vállaló szülők felelősek egy életre. Az otthon, amelyet le is lehet úgy rombolni, önzőn, ahogy ebben a filmben látjuk. Ellehetetlenítve a szeretetet, három, egymást egykor szerető ember között.