David Lynch, a lélek sötét krónikása 80 éve született

Az a fajta művész, akinek a neve önálló műfajt jelent. Nemcsak a szakmabeliek, hanem a nézők is gyakran használják melléknévként a nevét, és ha egy film „lincses“- hangulatú, mindenki tudja, miről van szó. 

David Lynch a Montana állambeli Missoulában született, egy pontosan olyan amerikai kisvárosban, amilyenek később filmjeiben is visszaköszöntek. Gyermekkora azonban nem volt unalmas, mert kutatóként dolgozó apja munkája miatt a család folyamatosan költözött. Talán nem véletlen, hogy Lynch filmjeiben a látszólag álmos felszín alatt mindig ott lüktet a bizonytalanság és a feszült nyugtalanság.

Fiatalon a festészet vonzotta, művészeti tanulmányokat folytatott, majd barátjával, Jack Fiskkel – aki később több filmjének látványtervezője lett – Európába utazott. Az expresszionista Oskar Kokoschka salzburgi iskolájába nem jutott be, de ez nem törte meg a lendületét: hazatérése után a Pennsylvaniai Képzőművészeti Akadémián kezdett el kísérletezni a filmmel. Itt született meg első emlékezetes rövidfilmje, a The Grandmother, amelyben egy elhanyagolt gyerek szó szerint „nevel magának” egy nagymamát. Már ebben a történetben is ott volt minden, amit később „lincses“- nek neveztünk.

Öt évnyi munkával készült el első nagyjátékfilmje, a Radírfej (Eraserhead), amelyet 1977-ben mutattak be. A fekete-fehér, nyomasztó szürrealizmust árasztó alkotást eleinte értetlenkedés fogadta, de hamar kultuszfilm lett. Olyannyira, hogy még Mel Brooks, a sztárproducer is felfigyelt rá, és lehetőséget adott Lynchnek Az elefántember megrendezésére. Az a film nyolc Oscar-jelölést kapott, Lynch pedig hirtelen ott találta magát Hollywood kapujában – amelyen azonban soha nem volt hajlandó belépni.

A Dűne (1984) volt az egyetlen filmje, amely teljesen kicsúszott a kezei közül, és amelyet nem a saját elképzelései szerint mutattak be. A kudarc után azonban jött az a film, amely talán a legtisztábban összefoglalja a világát: a Kék bársony. 

Szex, erőszak, elfojtások, groteszk figurák és a békés kertváros imázsa mögött megbúvó perverzió – David Lynch ekkor vált végleg megkerülhetetlenné.

A kilencvenes években tovább tágította a határokat: a Veszett a világ Cannes-ban Arany Pálmát nyert, majd Mark Frosttal együtt megalkotta a Twin Peaks-et, amely alapjaiban írta át a tévésorozatokról alkotott elképzeléseinket. 

A kérdés, hogy „ki ölte meg Laura Palmert?”, globális popkulturális jelenséggé vált, Angelo Badalamenti zenéje pedig önálló életre kelt.

Lynch későbbi filmjei – az Útvesztőben, az Igaz történet, a Mulholland Drive – mind más-más irányból közelítettek ugyanahhoz a belső világhoz. Utóbbiért újabb Oscar-jelölést és cannes-i rendezői díjat kapott.

Az ezredforduló után Lynch egyre inkább különutas lett: naponta készített bizarr időjárás-jelentéseket YouTube-csatornáján, zenélt, festett, írt, fesztivált szervezett kedvenc előadóinak és zenekarainak, közben pedig saját filmjeiben is feltűnt – például a Twin Peaks nagyothalló FBI-főnökeként. Emlékezetes alakítást nyújtott barátja, Steven Spielberg A Fabelman család című alkotásában is, ahol John Ford rendezőt játszotta - vérfagyasztóan.

2019-ben az Amerikai Filmakadémia tiszteletbeli Oscar-díjjal ismerte el azt az életművet, amely soha nem kereste a könnyű utat.

David Lynch egy éve, 2025 januárjában halt meg, négy nappal a 79. születésnapja előtt. Filmjei úgy élnek tovább, mint azok a különös álmok, amelyekből nem mindig jó felébredni, de lehetetlen elfelejteni őket.