Cirkuszi porond a Thália Színházban

Maneses István, Kulcsár Lívia és Szabadi Emőke az előadás egyik jelenetében Bodnár Gábor felvétele A cím nem a kassai színház anyagi helyzete körüli „cirkuszolást” hivatott jellemezni, bár a dolgok kissé azért összefüggenek. Az utóbbi hetek kultúrpolitikai jellegű cikkezgetései közepette ugyanis nem jutott elég figyelem a társulat által prezentált, ősbemutatónak számító Cirkuszi álom című gyermekdarab minősítésére. Mea culpa, mondtam azoknak, akik ezt jogosan számon kérték rajtam, annál is inkább, mivel nagyon jól szórakoztam Cibula Péter meséjén.

A szerző egyben a rendező is, afféle multifunkciós ember, hiszen civilben színészként tevékenykedik a Thália társulatában. Nem először próbálkozik írással, előző munkahelyén, az iglói színházban több meséjét és meseadaptációját bemutatták már. A cirkuszi környezetben játszódó történetet még Kassára kerülése előtt írta, így nem szabhatta konkrét színészekre. A szerencse azonban mellé szegődött, talált ugyanis három, Kolozsvárról idecsábított fiatal színészt, akik tavalyi vizsgaelőadásukon artistaként is debütáltak Egressy Zoltán Kék, kék, kék című darabjával. Szabadi Emőke, Maneses István és az egyik mellékszerepben felbukkanó Flórián R. Szabolcs elkápráztatja a kis nézőket. Megkockáztatom, hogy a nagyobbacskák, sőt a felnőtt kísérők sem unatkoznak az előadás alatt.

A társulat eddig nemigen kényeztette el a gyerekeket, szinte csak muszájból tűztek műsorra egy-két meseelőadást. Azokat viszont – minőségtől függetlenül – szinte „szénné játszották”, hatalmas igény mutatkozott irántuk. Nos, ehhez képest idén négy mesedarab vár a gyerekekre, igényesebbnél igényesebb dolgok, elég, ha csak a Padlás című musicalt említem, ami persze megint csak családi program lehet.

De maradjunk a Cirkuszi álomnál. A zenei betétekkel tarkított darab egy állami gondozott kislányról szól, aki a gyermekotthon zord igazgatójának, Rettegett Kelemennek (Pólos Árpád) a háta mögött álmodozik mamáról és papáról. Őket szeretné megkapni karácsonyra, ehelyett az igazgató igazságtalanul megbünteti, mire Dominika (Kulcsár Lívia) megszökik az otthonból. Hogy, hogy nem, egy elhagyatott cirkuszsátorban találja magát, ahol a cirkusz szelleme olyan rokonszenvesnek találja őt, hogy megajándékozza egy varázsceruzával. Dominika körülrajzolja, és ezzel életre kelti a plakáton mosolygó két bohócot. Nagy, közös játék kezdődik, és a három magányos lélek lassanként egy családdá forr össze. A fiúbohóc (Maneses István) és a lánybohóc (Szabadi Emőke) úgy szeret egymásba, mint az eleinte egymást cikiző alsó tagozatosok szoktak, és lassanként felfedezik, hogy az életben a legfontosabb dolgok az őszinteség, a szeretet és az összetartás.

Az eközben elhangzó dalok, Richard Gužák szerzeményei szépen beépülnek a történetbe, anélkül, hogy túlságosan fülbemászóak vagy bugyuták lennének. A zeneszerző, úgy tűnik, nem feledkezett el arról, hogy a mai kor gyerekei már nem kizárólag Halász Jutka dalain szocializálódnak, hanem sokféle könnyűzenei stílussal találkoznak.

A cirkuszi környezetben elengedhetetlen artistamutatványokat pedig mindenki díjazza, sőt néhány kis kritikus szerint akár több is lehetne belőlük. Amit Marcipán bohóc a kerékpáron művel, azt mindenesetre tilos otthon kipróbálni, ugyanez vonatkozik a talajakrobatikára is. (Zsonglőrködni lehet a gyerekszobában, de kizárólag puha szivacslabdákkal!) A több-kevesebb rendszerességgel Kassára látogató cirkuszi társulatoknak köszönhetően ilyesmit azért láthatnak a gyerekek (a vidékiek persze ritkábban), úgynevezett fehér színházat azonban szinte soha. Ebben az a pláne, hogy a pantomimes bábosnak legtöbbször csak a kesztyűs keze látszik, azt világítják meg speciális fénnyel. A Baltazár szellem megjelenítésére felkért Rácz Ibolya mozdulatai látványosak, könynyen érthetőek és különleges élménnyé teszik az előadást.

Maga a darab is épkézláb, követhető és tanulságokkal teli történet, anélkül, hogy a szerző szájbarágná intelmeit és jó tanácsait. Néhány motívum, például a lengyel rajzfilmsorozatból ismert varázsceruza, vagy a rossz szellem megregulázásának módja egy csapásra közel hozza a történetet, Pólos Árpád pedig különösen utálatosra veszi a figurát, sőt örökös fésülködésében van valami az elmúlt rendszert parodizáló cseh hivatalnokokból is. Talán csak a kerettörténetet elmesélő és a tanulságot leszűrő Álmodi bohóc figurája tűnik kissé feleslegesnek, ám színesítő látványelemnek ő is megfelel.

Gyanítom, hogy amikor az elején sötétbe borul a terem, a közönség csupán buliból kezd el sikítani. Ez a darab során többé nem fordult elő, egyrészt azért, mert Baltazár szellem a sötétben is leköti a figyelmet, másrészt pedig azért, mert a kicsiket szépen beszippantja a történet, és minden ahhoz kapcsolódó látványelem. Jakab Dóra reflektorkezelése külön említést érdemel, csakúgy, mint a rossz szellemként megjelenő, sci-fi figurára emlékeztető Kovács Attila. A színes és mókás jelmezeket szintén Cibula Péter tervezte, a díszlet láthatóan takarékos, ám a nézőt ez nem zavarja, hiszen a gyerekek fantáziája tudvalévően határtalan.

Csak remélni tudjuk, hogy a színház áldatlan anyagi helyzete nem akadályozza meg a tájolást, ezt a mesét ugyanis minél több gyereknek látnia kellene, és nem csupán Kassa megye területén, hanem más régiókban is. A legkisebbeknek úgy kell a színház, mint a kenyér és a cirkusz. Enélkül ugyanis felnőtt korukra nem válhatnak színházszerető emberekké.