Cilinderes katolikus, erélyes református: Jókai vallási ellentétje a mai nézőhöz szól Komáromban

Finoman öltözött, arany mellényes, cilinderes úr igyekszik cselekvésre sarkallni embereit, néhány tétovázó, fejszét szorongató munkást. Az ukáz: lebontani egy fa tákolmányt, amely a komáromi református gyülekezet templomául szolgál. Malárdy Xavér alispán (Gál Tamás), a méltóságteljes megjelenésű úr ugyanis meg van róla győződve, hogy a világ azon elvek mentén működik, melyeket a hagyomány diktál. Márpedig, ha a városnak annak idején egyetlen temploma volt, és az katolikus, akkor miért kellene most külön templom a reformátusoknak? Malárdyné, az elegáns, németül beszélő dáma (Szvrcsek Anita), aki társaságban Xavérnak szólítja férjét és Ferencnek, amikor neheztel rá, megpróbálja visszatartani. Csakúgy, mint a rendíthetetlen lelkészt, Gutai Thaddeust (Mokos Attila) a saját felesége (Holocsy Krisztina). Gutai akkor hajlandó elhagyni templomát, amikor azt már bontani kezdenék. Inkább fennhangon imádkozik. A feszültség fokozódik, a lelkészt is elönti a harag: Gutai átkot szór arra és annak családjára, aki elsőként kezdi a templomot bontani. A munkások a szavait hallva szétszélednek, egy drámai pillanatban pedig maga Malárdy maga súlyt le a fejszével. Egyenesen az Úr asztalába.

Jókai Mór Az elátkozott család című regénye történelmi hátterét az 1763-as komáromi földrengés adja, mely során a református templom is összedőlt. Mikor ráadásul a Duna is kilépett a medréből, a reformátusok a legközelebbi templomba sem tudtak istentiszteletre menni. A regényben összefognak hát a reformátusok és katolikusok, hogy felépítsenek egy templomot a reformátusok számára. Malárdy kénytelen engedélyezni, később azonban visszavonja az ígéretet. Kit igazol az idő, és vajon hogyan történik majd az igazságszolgáltatás?

Varga Emese dramaturg mindenképpen Komáromhoz kapcsolódó regényt szeretett volna színre vinni a Jókai-bicentenárium alkalmából. Jóllehet Az elátkozott család (és a szereplők sorsának folytatásaként megírt A barátfalvi lévita) nem tartozik az életmű fő alkotásai közé, ezt vitte színre a társulat, nem pedig egy közismert Jókai-regényt.

Jókai-regényt adaptálni sok szempontból körülményes feladat. Pláne, ha figyelembe vesszük a komáromi társulat lehetőségeit, hiszen Jókai művei sok szereplőt és bonyolult cselekményt vonultatnak fel. A romantikus kalandok, intrikák és félreértések szövevényéből összefűzött történetekbe pedig rendszerint a különböző társadalmi rétegeket érintő kérdések is beleszövődnek. Hogyan érdemes a történelmi-társadalmi kontextusról a mai kor nézőjének mesélni? Egyáltalán, hogyan közelíteni Jókai robusztus irodalmi és kulturális hagyatékához?

Az elátkozott családnak egyébként van színpadi előélete, ráadásul hazai vonatkozású. Úgy tudni, hogy a regényt egyetlen alkalommal vitték színre, mégpedig a nagy mesélő születésének századik évfordulóját követően éppen Komáromban, a múlt évszázad harmincas éveiben. S bár arról nem sokat tudni, hogy a színi előadás hogyan nézhetett ki, annyi bizonyos, hogy az előadást követően kibontakozott egy vita a regény valósághűségével kapcsolatban. Alapy Gyula szerint a regény cselekményének nincs valós háttere, Jókai szereplői nem valós történelmi figurák – ezzel a nézettel mások vitába szálltak, a vélemények pedig a Komáromi Lapok hasábjain ütköztek.

Azzal tehát, hogy Varga Emese választása Az elátkozott családra esett, a színház nem csupán névadója előtt tiszteleg, hanem a múlt több rétegét eleveníti fel. Első helyen egy visszapillantást kapunk abba a korba, amelyet Jókai megírt. Ez nem más, mint a tizennyolcadik század második fele, illetve a tizennyolcadik és a tizenkilencedi század fordulója. Emellett kapunk egy ízelítőt Jókai korából is, hiszen az író (korához képest előremutató) értekrendje fogalmazódik meg a regényben, melyet a színmű továbbvisz. Nem utolsó sorban pedig a színház az író szülővárosának kulturális és színházi múltja előtt fejezi ki tiszteletét a darabbal.

Éppen a többrétegűség miatt illik a képbe az a dramaturgiai döntés, miszerint Jókai lineáris történetmesélését az idősíkok váltakozása helyettesíti, legalábbis az első felvonásban. Nézőként a konfliktus csúcsán lépünk be a történetbe, hogy aztán visszamenőlegesen, flashback-szerűen épüljön fel a történet. Ez a szerkezet rendkívül hatásos, teli van erőteljes, drámai pillanatokkal. A feszültségkeltés előnyére válik, hogy egy kevéssé ismert történettel állunk szemben.

Izgalmas megoldás, hogy a készítők a regény egyik szereplőjére bízzák az idősíkok összekapcsolását. Mákosné (Molnár Xénia) híreket szállító asszonyság, több azonban, mint egyszerű pletykafészek – mintha valamiféle különleges összeköttetésben állna a felsőbb, láthatatlan erőkkel. Akarva vagy akaratlanul, de a megbékélés felé terelgeti a szereplőket.

De Mákosné generációkat is összeköt. A történetben ugyanis legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepet kapnak a fiatalok, mint az idősek sorsai. Az idősebb generáció konfliktusa a vallási ellentéten alapszik – ebbe az ellentétbe csatlakozik be a katolikus Malárdy és a református Gutai mellé Kadarkhuty László (Fabó Tibor) személye, a különc báróé, aki magát a vallást kérdőjelezi meg.

A fiatalok azonban nem kérnek ezekből az ellentétekből. Malárdy fia megszökik otthonról, mert nem kíván és nem tud aszerint az értékrend szerint élni, amit az erélyes apa megkövetel. Szebellai Dániel alakításában Lőrinc egy tehetséges fiatal férfi, aki minden csibészsége ellenére egyértelműen a közösség számára nélkülözhetetlen haladás szellemét képviseli. A másik családban a lány lázad, szintén az apa ellen. Mégpedig a szerelmével, amely túlmutat a társadalmi korlátokon – Hermina szerepében Bukovszky Orsolyát láthatjuk. A szentpéteri születésű színésznő a budapesti színművészeti végzőse, aki – leszámítva a nyolc évvel ezelőtti Rómeó és Júliát, amelyben statisztaként tűnt fel – ezzel a szereppel mutatkozik be az itthoni közönség előtt.

Lőrinc és Hermina története Rómeó és Júlia történeteként indul, hiszen egymással haragban álló család gyerekeiről van szó, akik szerelmét nem tudja a családok közötti viszály meggátolni. Nekik azonban nagy árat kell érte fizetniük. S míg ők szolgáltatják az első felvonás fő narratív szálát, a másodikban az éppen felnőtté váló testvéreik lépnek helyükre, Balla Barnabás és Gál Sára alakításában. Talán itt érhető utol legerősebben a darab pozitív szellemisége, a társadalom előrehaladásába vetett remény: az ő kibontakozásuk már nem igényel akkora áldozatot, mint az idősebb testvéreké.

A Malárdy család valóban széthullik, az átok beteljesül. Vagy legalábbis az az idealizált kép hullik szét, amely Malárdy Xavér fejében él. Az örökölt értékrendet követő családé, a hagyományokat tisztelő családé. Ezt a gyerekei nem érzik magukénak, ezért máshol keresik a boldogságot, Malárdy tragédiája pedig voltaképpen az, hogy nem érti meg: nem a gyerekeit, csupán a saját szabályai szerinti idealizált képet veszti el. Na meg a társadalmi pozícióját. Ezt a tágabb értelemben vett társadalmi történések alakítják: az alispáni cím ebben az időben szűnik meg örökletes lenni. Malárdy pedig nem nyeri meg az első választásokat, helyére Bajcsi András (Olasz István) kerül, egy közönséges, becsületes csizmadia, aki ráadásul – Malárdy legnagyobb bánatára – református.

Az elátkozott család nem annyira történelmi játék, mint a történelmi síkokkal való játék. És ez a játék olyan módon lett megfogalmazva, hogy azzal a közönség is könnyen azonosul. Miközben a komáromi eseményekhez kapcsolódóan az egyes helyszíneket korabeli városképekként is láthatjuk a második felvonásban, az aktualitásra való törekvést igazolják a jelmezek, a zene és a díszlet. Mindvégig látszólagos egyensúlyt tapasztalunk a kortárs és a történelmi ihletésű elemek között. Mikor azonban már-már teljesen rábíztuk magunkat erre a bilanciára, a mérleg nyelve meglepetésszerűen elbillen a kortárs felé a második felvonásban, amikor feltűnik a csodabogár Kadarkhuty báró, egy woodstocki hangulatot idéző alak, aki valamiféle különös, humoros progresszivitást idéz meg.

Talán biztosabb húzás lett volna a színház számára egy közismert Jókai-darab színpadra állítása. Az elátkozott család azonban azt bizonyítja, hogy érdemes elővenni a kevéssé ismert történeteket és újrafogalmazni őket úgy, hogy a mai kor emberéhez szóljanak. Külön csemege, ha olyan megközelítésből mesélik őket, amely a régió emlékezetét is képes feleleveníteni.