Bocatius János utódja

Sok tanárom volt az egyetemen, s mindenkinek köszönhetek valamit, de Zeman László gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Máig vannak dolgok, melyekhez ellenőrzés vagy pontosítás céljából az ő könyveit, segédanyagait vagy egyetemi jegyzeteit használom. Mint tanártól nagyon tartottam tőle, mert „bemérhetetlen” volt, a személyisége, nemkülönben a tudása. Mindkettő roppant összetettnek és gazdagnak látszott, de semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy ezek mögött számomra ismeretlen és soha be nem határolható tartományok állnak. Abban a szerencsében volt részem, hogy mind az öt évfolyamban tanított, az irodalomelméleten, stilisztikán és retorikán kívül az irodalom- és a nyelvtantanítás módszertanát, nyelvtant és nyelvhelyességet, fordításelméletet is. A görög mitológiától a mikói modellig, a generatív grammatikáig nagyon sok mindenre irányította rá figyelmünket. Berzsenyi neki köszönhetően lett a kedvencem, nem is tudom, hányadik kísérletre mentem át azon a vizsgán, melynek a Berzsenyi-versek is részét képezték. De említhetném Márait is: csak úgy mellékesen úgy tanácsolt el egy Márai-regény elolvasásától, hogy örökre az író rajongójává tett.

Fazekas József szerkesztő:

Elsősorban azon nagy tanáregyéniségek egyik utolsó képviselőjét jelenti számomra, aki egyetemes műveltségével, sokoldalúságával egykori alma matere, az eperjesi kollégium mindmáig követésre méltó hagyományait élteti tovább. A pozsonyi egyetem oktatójaként személye szinte egyet jelentett számomra a magyar tanszékkel, hiszen számos tárgyat oktatva (fonetika, irodalomelmélet, stilisztika és stilisztikai gyakorlat, általános nyelvészet, lektori gyakorlat, fordítói szeminárium, didaktika) nem csupán e tudományszakok „rejtelmeibe” vezetett be bennünket, hanem rámutatott interdiszciplináris jellegükre és az ebből fakadó szemléletváltás szükségességére és jelentőségére is. Az irodalom- és nyelvtudományi tárgyak az ő kezében „futottak össze”: ő volt az, aki tudományos igénnyel rendszerezte, korrigálta és bővítette ismereteinket. Tudományos munkássága bizonyos értelemben egy egész tanszék munkáját felölelő tanári munkájával forrt egybe: esetében a tudós elsősorban a tanárban testesült meg, az ő igazi területe az egyetemi katedra volt. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy egy ilyen nagy tanáregyéniség tanítványa lehettem.

Grendel Lajos Kossuth-díjas író:

Számunkra, akik a 60-70-es években a tanítványai voltunk, ő élő legenda. Mindnyájan, akik azokban az évtizedekben elvégeztük az egyetemet, úgy tekintünk rá, mint az egyik legkiválóbb tanárra, akire fölnéztünk és ma is fölnézünk. Nagyon szigorú volt, de aki az általa állított mércét megütötte, az megérdemelten kapta meg az egyetemi diplomát. Egy személyes emlék: az én időmben minden hallgató háromszor mehetett el egy vizsgára, tehát volt javító terminus, és utána már csak dékáni engedéllyel lehetett még egy terminust választani. Én irodalomtörténetből az első év végén hétszer voltam nála vizsgázni. Nem törődött azzal, hány javító terminus van, ha nem tetszett neki, amit feleltem, azt mondta: akkor ezt most felejtsük el, jöjjön két hét múlva. És minden alkalommal nagyobbak voltak az elvárásai.

Mészáros András filozófus:

Zeman László volt a magyar tanszéken az a tanár, aki a diákjaival és általában azokkal, akikkel kapcsolatba került, a valódi tudományosságot sajátíttatta el. Egy példa: ha történt valami az irodalom- vagy a nyelvtudományon belül, akár Európában akár Amerikában, azt ő rögtön közvetítette számunkra. Tanárként rendkívül szigorú, ugyanakkor rendkívül igazságos volt. Ha a diákban fölfedezett valami kis szikrát, az önálló gondolkodásnak talán csak a nyomait, abban a pillanatban erre épített. Egyike volt azoknak a tanároknak, aki minden dolgozatunkat végigolvasta, kijavította, széljegyzetelte, véleményezte és megbeszélte velünk. A nyelv- és az irodalomtudományban egyaránt nagyon otthon volt, de emellett a filozófiában és más területeken is. Vele bármiről lehetett beszélgetni. Rengeteget köszönhetek neki. Diákkoromban ő volt az, aki szakdolgozattémát ajánlott nekem, pedig a dolgozatot nem a magyar, hanem a filozófia tanszéken írtam. Máig a legtöbb könyvemet abból a témakörből írtam, amelyet akkor ajánlott. Amikor életemben néhányszor komoly döntés előtt álltam, egyetlenegyszer kértem tanácsot más embertől, és ez ő volt. Büszke vagyok rá, hogy a barátomnak nevezhetem.

Jaroslava Pašiaková irodalomtörténész, kritikus:

Soha nem felejtem azt a napot, amikor Turczel Lajossal, a magyar tanszék akkori vezetőjével meglátogattuk Zeman Lászlót a pozsonyi magyar gimnáziumban. A látogatásunk célja az volt, hogy átcsalogassuk a magyar tanszékre. Sikerült, és nemsokára kiderült, hogy Zeman László a tanszék részére kivételes nyereménnyé vált, nemcsak pedagógiai adottságaival, polihisztor tudásával, megnyerő egyéniségével és kifogástalan modorával, de főleg azzal a biztos érzékével – amit én akkor nagyon csodáltam –, hogy a tanszék titkáraként abszolút biztonsággal fölismerte: a rengeteg és fölösleges hivatalos irat közül melynek kell időt szentelnie, és mit mellőzni. Igényes előadó volt, ezért nem csoda, hogy évtizedek alatt összegyűlt körülötte egy stabil diáktábor, amely a legtehetségesebb filológiai érdeklődőkből állt össze. Ők voltak azok, akik a diákversenyeken eredeti, igényes témákkal megoldásokkal általában tündököltek. Ezekből a fiatalokból ma már befutott pedagógusok, kiváló szerkesztők, műfordítók, sőt sikeres írók lettek, akik tudásuknak java részét tőle kapták és sajátították el. Kettőnket egy fontos tényező kapcsolt össze: egész életre szóló barátság és csodálat fűzött minket a nemrég elhunyt Rákos Péterhez. Zeman László jó példát adott nekem abban is, ahogy egészséges életmódra nevelte a fiát, és ma már az unokáját.

Zalabai Zsigmond kritikus, irodalomtörténész:

A csehszlovákiai magyar szakos felsőoktatásnak az utóbbi 4-5 évtizedben három meghatározó tanáregyénisége volt. Az egyik Turczel Lajos, a másik Rákos Péter, a harmadik pedig Zeman László, aki Rákoshoz hasonlóan, talán nem véletlenül, hiszen Prágában végezte el a magyar szakot, szintén – Szvatkó Pál szavával élve – „indogermán magyar”, azaz európai kitekintésű emberként futotta tudósi és tanári pályáját. Az átlagosnál nagyobb órakötelezettsége és a sokfelé való tájékozódása okozta, hogy oktató korában viszonylag keveset publikált. Nem véletlen, hogy széles szakirodalmi kitekintésű, igényes művei nyugdíjba vonulása után jelentek meg. Tanári ars poeticája tömören úgy foglalható össze, hogy a diákokhoz szigorú barátság és baráti szigor fűzte. Igényességéről, szigoráról híres, esetenként hírhedt volt. Azok viszont, akik becsülték az ő önmagával szemben támasztott hallatlanul magas igényességét, a szigorát teljes mértékben tisztelték, megértették és a magukévá tették. A szigor mellett ugyanakkor a barátság is megnyilvánult benne, nagy megértéssel viseltetett a diákok emberi problémái iránt. Erről hadd mondjak egy személyes adalékot is. Az 1. évfolyam első vizsgáján lektori gyakorlatokból egy hallatlanul igényes tollbamondásban véletlenül két t-vel írtam az „asztalt” szót, és emiatt persze röpültem a vizsgáról. Hivatkoztam ugyan arra, hogy tanár úr, ebben a tollbamondásban szerepelt még 88 tárgyragos szó, mindegyik helyesen van leírva, az egyetlen kivétel nyilván elírás. Á, á, kolléga úr, mondta ő, a reflexek, a reflexek, ezt még véletlenül sem lehet két t-vel, helytelenül írni. Menjen haza, olvasson három napig Rejtőt, és jöjjön vissza. Három nap múlva jelentkeztem nála, és újraíratott tollbamondás nélkül kaptam egy akkora egyes osztályzatot, amelynek neki lehetett támaszkodni. Nála írtam végül a szakdolgozatomat, amelyből kinőtt a három kiadást is megért metafora-könyvem, a Tűnődés a trópusokon. Ha tanárnak, oktatónak nevezhetem magam, azt elsősorban Zeman Lászlónak köszönhetem. Ha szigorúság van bennem, és igényesség önmagammal szemben, akkor azt szintén Zeman Lászlónak köszönhetem. Ha barátság fűz tanítványaimhoz, tisztességes, korrekt, szívélyes emberközi viszony van közöttünk, azt szintén Zeman Lászlónak köszönhetem. Sokat vagy keveset adott? Azt jelentette számomra ő, mint szeretett szülővárosa, Eperjes középkori scholája számára Bocatius János, a „Felvidék Tanítómestere”. Isten éltesse tovább egyetemi éveim legmeghatározóbb tudós tanáregyéniségét, „a Pedagógust”, a 75 éves Zeman Lászlót.