Biztonság, együttműködés és verseny

# A föderáció egyenlő, egyenjogú államok szövetsége, nem célja, hogy az egyik állam leigázza, saját érdekeinek vesse alá a másikat. Csak akkor lehet sikeres, ha önkéntes szövetségről van szó. A gyarmatosítás időszaka után, amely a 20. századdal lezárulni látszik, ez most valósul meg először. Az egyesült Európa eszméjét a legkülönbözőbb politikai platformokról hirdették meg, s a viták átlépték a pártpolitikai határokat. A második világháború után az Egyesült Európa a modern demokratikus jobb- és baloldalnak egyaránt programja volt. Napjainkban az európai egyesülés régi eszméje egyszerűen megvalósul, s itt már nem is csak egyesülésről, hanem integrációról kell beszélnünk, amely a politikán túl kiterjed a gazdaságra és a társadalmi élet egészére, s együtt jár a gazdasági hatékonyság és az általános jólét fokozásával.

INTEGRÁCIÓ TÖBBFÉLE SZINTEN ÉS FOKON

Az integráció tartalmát illetően lényeges, hogy nemcsak a magyar állam lép be az EU-ba, hanem ennek az integrációnak mi, állampolgárok is a főszereplői vagyunk. Az integráció többszintű, többdimenziós folyamat, amelynek szintjei erősítik és szabályozzák egymást. Az EU-integráció válasz a globális integráció kihívásaira is, védekezés annak negatív következményeivel szemben.

Magyarország az elmúlt mintegy 10 évben reálgazdasági szempontból erőteljesen integrálódott az EU gazdaságába, sőt a mutatók arra utalnak, hogy ez az integráció erőteljesebb, mint számos jelenlegi tagország esetében. Az áramlások vizsgálatát ki lehet terjeszteni a társadalmi élet valamennyi területére (turizmus, televíziózás, levelezés stb). Például az is mérhető, hogyan nő a levelezések száma, vagy elemezhetők az egymásról szóló újságcikkek vagy médiaműsorok, például arról, hogy milyen fantasztikus az olasz konyha, esetleg milyen szépek az angol nők.

Az integráció különféle kereskedelmi és gazdasági tömörülések vagy intézmények formájában valósulhat meg. A GATT 1948-as létrehozásától 2000-ig a világgazdaságban 214 különféle regionális kereskedelmi szervezet (szabadkereskedelmi társulás vagy közös piac) jött létre. Ezek közül 2000-ben már csak 134 volt érvényben. Ez azt jelenti, hogy jelentős részük kudarcot vallott – vagy megszüntették tevékenységüket, vagy felbomlottak (pl. KGST). Legmesszebbre kétségkívül az EU jutott el, egyrészt az egységes piaccal, a gazdasági unióval és a közös vagy egyetlen pénz bevezetésével, másrészt pedig a politikai integráció célkitűzésével. Más egységes piac vagy közös pénz nincs, a többi szervezet céljai között az igazi föderáció nem szerepel.

Magyarország nemcsak reálgazdasági értelemben, hanem szerződéses alapon is már része az európai integrációnak, annak legalacsonyabb fokán, szabadkereskedelmi megállapodás formájában. Most teljes jogú taggá válásunkra kerül sor az Európai Unióban. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a „hátrányok” többsége, amivel az Unió kapcsán ijesztgetjük magunkat, a belépéstől függetlenül is érvényesül. A nagyobb verseny, vagy hogy a taxisok, a külföldi szállítók megjelenhetnek a piacunkon, vagy a szigorú minőségi és egészségügyi követelmények a tagság nélkül is fennállnak.

A teljes jogú tagság ezekhez képest viszont inkább előnyökkel szolgál. A kereskedelmi hátrányainkkal szemben a társulásban ugyanis nincsen kompenzáció. Az uniós tagsággal részei leszünk egy kohéziós rendszernek, amelynek az a lényege, hogy a gazdagabbaktól a szegényebbekhez oszt el jövedelmeket. Mi ebben a rendszerben várhatóan hosszabb ideig haszonélvezők leszünk. Az EU jelenlegi politikája szerint ezek a támogatási összegek elérhetik a nemzeti jövedelmünk négy százalékát. Az is újabb előnyökkel jár, hogy bekerülünk az EU döntési rendszerébe. Ha kívül vagyunk, a bennünket is érintő döntéseket gyakorlatilag a „fejünk felett” hozzák. Ha azonban ott ülünk a döntések asztalánál, akkor esélyt kapunk arra, hogy érdekeinket érvényesíteni tudjuk.

Amikor 2004-ben belépünk az EU-ba, akkor bizonyos átmeneti derogációk mellett az egységes piacba kell lépnünk: ez néhány főbb elven és törekvésen alapul. Először is: a szabad versenypiac kívánatos, költségmegtakarításokkal jár, s ezen keresztül javul a gazdaságok hatékonysága. A partnerek között a termelésben, a szolgáltatásokban, a piacon egyenlő feltételeket kell biztosítani, ezért az előírásokat igyekeznek számon kérni. Nyilván nem engedhető meg az olyan „költségelőny”, amely az előírások figyelmen kívül hagyásán (a környezet szenynyezése vagy a fogyasztó egészségének veszélyeztetése piszkos sufniban készült élelmiszerekkel), a partnerek közötti összejátszáson vagy az adózás kikerülésén alapul. Maximálisan igyekeznek a fogyasztót védeni, legyen szó egészségügyi, minőségi vagy biztonsági előírások betartásáról, s az állatvédelem is egyre növekvő hangsúlyt kap.

Ezeket a feltételeket mi, polgárok harcoltuk ki, a mi érdekeinket szolgálják, és szabályozásaik a kereskedelmi forgalomra vonatkoznak. Hogy valaki a saját háztartásában mivel eteti a disznót, s abból milyen hurkát készít, magánügy. A minőség és a fogyasztó védelmében hozott szabályok bürokratikusnak tűnhetnek, de az uborka méretét vagy az áruk tulajdonságait azért határozzák meg, hogy egy másodosztályút ne lehessen első osztályú áruként a piacra vinni. Itthon nagy vihart kavart például a moslék ügy. Köztudomású, hogy ha a sertéseket vagy más állatokat hússal táplálnak, ez súlyos betegségek veszélyét hordozza. Lehet, hogy 10 millióból csak egyetlen esetben következik be a megbetegedés. De senkit, aki megbetegszik, nem vigasztal, hogy ő az egyetlen. A szabályozások során esetenként évszázados hagyományainkról van szó, melyekbe nem szabad bürokratikusan beavatkozni, ráadásul a megfelelésnek komoly költségkövetkezményei is lehetnek. Pontosan ebben a vonatkozásban kell a segítés formáit megtalálni – főként a kis- és középvállalataink versenyképességének javítása érdekében –, függetlenül attól, hogy a segítséget Széchenyi- vagy Európa-tervnek nevezzük.

ELŐNYÖK ÉS HÁTRÁNYOK A MÉRLEGEN – MAGYAR SZEMSZÖGBŐL

Az előnyök és hátrányok problémája az integráció legösszetettebb kérdése. Az előnyök jelentős része politikai jellegű (a biztonság növekedése, a demokrácia garantálása), vagy az integráció olyan gazdasági és társadalmi következményeit jelentik (nagyobb mozgásszabadság, a külföldi tanulás lehetősége, stabil pénzhez jutás stb.), amelyeket nem lehet számszerűsíteni és mennyiségileg kifejezni. Ezek a nemzet, az egész társadalom hosszú távú stratégiai érdekeit fejezik ki, s súlyuknál és jelentőségüknél fogva önmagukban elegendőek ahhoz, hogy döntésünket meghozzuk. A tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy a korábbi csatlakozásoknál (görög, portugál, spanyol) ezek a megfontolások különleges szerepet játszottak, s gyakorlatilag „felülírták” a gazdasági előnyök és hátrányok bizonytalanabb mérlegét.

Az EK-en belül már az 1960-as évektől számos kísérlet történt az integráció hatásainak számszerűsítésére. A viszonylag jelentős és érzékletes elemzéseknek minden várakozást felülmúló hatása volt, s nagy szerepe volt abban, hogy az 1980-as évek elején eluralkodó „europesszimizmust” „eurofória” váltotta fel, s az egységes piac programja általános társadalmi és politikai támogatást kapott.

A mikrogazdasági előnyöket illetően olyan tényezőket vizsgáltak, mint a korlátozások leépítéséből származó közvetlen megtakarítások a kereskedelemben és a termelésben, a határok megszüntetéséből származó előnyök, a méretgazdasági előnyök kihasználása vagy az intenzívebb verseny hatásai (üzemen belüli racionalizálás, monopolhelyzet csökkenése stb.). Ezek a megtakarítások a számítások szerint összességében elérték a 12 tagország GDP-jének 5,4%-át. Megállapították például, hogy a gépkocsikkal kapcsolatos eltérő nemzeti előírások és követelmények a Közösségben a fogyasztói árakat 1987-ben mintegy 5,7%-kal emelték meg.

A makrogazdasági elemzéseknél a gazdasági növekedést, a foglalkoztatási hatásokat, a fogyasztói árakat és a fizetési mérleghatásokat vizsgálták. Végső soron a mikro-előnyök is a gyorsabb gazdasági növekedésben összegeződnek, és az elemzések gyakorlatilag azt vizsgálják, hogy az adott integrációs intézkedések mennyit „tesznek hozzá” a gazdasági növekedéshez.

A brüsszeli bizottság nemrégiben közzétett számításai szerint az egységes piaci program a gazdasági növekedési ütemeket mintegy évi 0,4%-al emelte meg; az Unióban 877 milliárd euróval növelte meg a jövedelmeket; 2.5 millió új munkahelyet teremtett. A becslések szerint a program további végrehajtása a következő évtizedben az EU GDP-jét újabb 130 milliárd euróval növelheti, s ha az Unió szolgáltató szektorát az amerikai szintre emelnék, ezzel mintegy 36 millió új munkahelyet lehetne létesíteni.

A magyar gazdaság az 1970-es évektől fokozatosan teret vesztett, s lemaradt európai partnereihez képest. Az 1960-as években az egy főre eső jövedelem felette volt az EK-i átlag 60%-ának. Magyarország fejlettebb volt Görögországnál és Portugáliánál. 1997-re az utóbbi országok lekörözték, s a magyar szint az EU 48%-ára csökkent. Görögország és Portugália előnye különösen megnövekedett, miután EU-taggá váltak.

A magyar gazdaság növekedési „többlete” 1997–2002 között 1,5% (egyes években 2%) volt, ami azt jelenti, hogy 1997 után az ún. felzárkózási periódusba léptünk. Ma az EU-átlag 52%-a körül vagyunk. Az átlag elérése hasonló ütem mellett 20–25 évet venne igénybe. Mivel a gazdasági növekedésünk egyértelműen export orientált volt, kereskedelmünk nagy részét az EU-val folytatjuk, az összefüggések viszonylag egyértelműek. Magyarország mintegy 10 éve társulási viszonyban van az EU-val, s aligha lehet tagadni, hogy gazdasági fejlődésére az EU-kapcsolatok meghatározó hatással voltak. Az is bizonyos, hogy kívülmaradásunk esetén a negatív következmények még nagyobbak lehetnek, mint ha belépünk. A magyar gazdaság felzárkózása az elmúlt években a külső piacokra és a külső forrásokra épült. Ezek beszűkülése és elmaradása gazdaságunkat egyszerűen lehetetlen helyzetbe hozná.

A költségvetési transzferek és azok mérlege persze csak egyik szegmensét képezik az előnyöknek. Ugyanakkor a belépés pontosan ebből a szempontból hozza a leglátványosabb változást, s a transzfereknek érezhető hatása lehet egész gazdaságunk fejlődésére. S várhatóan hosszú időn át nagyobb összeget fogunk kapni az Uniótól, mint amennyit tagként befizetünk. Az utóbbi összegek a költségvetésben elkülönítettek, pályáznunk kell rájuk, s nem állnak automatikusan a rendelkezésünkre. A PHARE esetében a tényleges kifizetések eddig átlagban az elkülönített öszszegek mintegy 2/3-át tették ki.

AZ EGYRE BŐVÜLŐ UNIÓ

Az elmúlt évek döntései alapján a balkáni országok, így Albánia, Horvátország, Macedónia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegró is az EU jövőbeni tagjaiként jönnek számításba. Törökország már régen a jelöltek közzé tartozik, de nehéz megmondani, hogy tagságát mikorra tudja elérni. Nyugaton Norvégia, Svájc és Izland tagsága nyitott kérdés. A fokozatos kibővülések eredményeként 35–38 országot magába foglaló Európai Unió jöhet létre. Tekintettel az új országok nagy számára, jelentősen eltérő jellemzőire, valamint arra, hogy az alkalmazkodás mindkét részről hosszú időt vesz igénybe, az új, kibővült Európai Unió létrejötte legalább 20–25 éves távlatban képzelhető el.

Széles az egyetértés abban, hogy Oroszország EU- (és feltehetően NATO-) tagsága a legkülönbözőbb okokból nem jöhet szóba belátható időn belül. Ugyanakkor a stabil és prosperáló Oroszország alapvető uniós stratégiai érdek, amit a legszélesebb értelemben vett biztonsági megállapodások szolgálhatnak (a katonai kérdéseken túl a szervezett bűnözés vagy a kábítószer-kereskedelem elleni harc is fontos), valamint egy olyan átfogó szabadkereskedelmi rendszer, amely bejutást biztosítana a hatalmas és potenciálisan bővülő orosz piacra, s az egységes piac elemeit is tartalmazná.

Az Európai Unió elkötelezett a multikulturális közösség iránt, garantálja a nemzeti kultúrák kiteljesedését – a szélesebb európai keretek jól megfelelnek ennek a célnak. Elmélyítése tehát nemhogy nem igényli a nemzeti identitás feladását, egyenesen annak védelmezőjeként lépett fel például a média univerzális kultúripari dömpingjével szemben. Semmi akadálya sincs annak, hogy a kultúránkat fejlesszük. Ez kizárólag tőlünk függ majd. Nyilvánvaló, hogy Európában szükség van egy közös nyelvre, hiszen valamennyi nemzet fiaival – új „honfitársainkkal” – kommunikálnunk kell! Ez a közös nyelv minden bizonnyal az angol lesz, bár a francia és a német is egyfajta elit nyelv marad. De nem tűnik el az anyanyelvünk sem! Amelyen verset írunk, szerelmet vallunk, vagy segítségért kiáltunk, amelyen álmodunk.

Márai Sándor 1942-ben papírra vetett gondolatai is így foglalják össze földrészünk kulturális jelentőségét: „Európa nagy erőforrása és áramtelepe mindig az itt élő népek öntudatos, egymás ellen és egymás mellett folytatott versenyéből táplálkozik majd – ereje a sokszínűség, az ellentét, a vita, az emlékezés, a bizonyítás és a különbözés.”

Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül.