Bizarr érzelmek kútja

Levetett és ledobott bundák között a sátán kutyája: Gergye Krisztián(Molnár Kata felvétele) Három évvel ezelőtt a Csabai Attila vezette KompMánia még csak félúton tartott a magyar tánc védőbástyája felé, amely több mint fél évszázadon át az államilag elfogadott irányzatok szervezeteként működött.

A KompMánia azóta ott áll az ajtó előtt. Nem dörömböl és esdekel bebocsátásért, mert abban reménykedik: egyszer úgyis észreveszik, és hivatalosan is beállhat azok mellé, akikkel a közönség megítélése szerint egyébként is egy vonalban táncol.

Bozsik és Frenák együttese már Pozsonyban is fellépett, most Csabai Attila csapata lenne soron. Az a társulat, amely 1997-es megalakulása óta most lépett ki a Szkéné igencsak szűkre szabott teréből. Az elmúlt öt év alatt tizenegy bemutatót tartott a KompMánia. (MEGTEhetem, Miféle másik lénynek?, Mikor iszom a semmit, mikor a csókját?, Lélekéberség, Szomorú szimfónia, Romance, Átjárók, Csalóka csókok, Homo non est, Kék, vörös, Cyber gésák.) Első nagyszabású, alig egyórás produkciójuk, a Trafóban bemutatott /Verziók az idei évad egyik legizgalmasabb és legértékesebb magyar mozgásszínházi előadása. Esszenciája mindannak, amit Csabai és társai az elmúlt évek során a maguk eleganciájával és a szexuális identitás nyílt vállalásával tettek le az asztalra.

/Verziók. Tehát nem pusztán verziók, mint változatok vagy előadásmódok, hanem perverziók, vagyis elvetemültségek, elferdülések, romlottságok. Természetesen nem a „büntetendő” kategóriából. Csabai Attila hősei inkább ön-, semmint közveszélyesek. Amit ők végeznek, az a legfájóbb élveboncolás, önkínzás, lelki pokoljárás. Van ebben persze más is, Vad szexualitás, erőszak, nem kis provokálás. De semmi sem öncélú. Ez nem az az előadás. Itt minden a hideg magányról, a szorongásról, a kiszolgáltatottságról szól, a szenvedély feneketlen kútjából tör-buzog-lövell felfelé. Itt a kín szépséggel, a fájdalom érzékiséggel, a megalázottság gyönyörrel párosul. Tűz és jég, plusz és mínusz, lent és fönt a szemünk előtt váltja egymást. És minden ezeket a gyors, hirtelen (érzelmi) váltásokat szolgálja. A dramaturgia (Deryk Cooke), a fény (Hajas Attila), a díszlet (Bedőcs Imre), a kosztüm (Xabay Team). Erre épül az egész koreográfia (Csabai Attila).

Apró, zöld fénypontok a reménytelen, sötét térben. Mahler V. szimfóniájának részlete az óra zavaróan felerősített tik-takjával. A csillagtengerből egyszer csak magasból lelógó vállfák lesznek, foszforeszkáló végekkel. A szórt fényben aztán szőrmebundák tucatja tűnik fel, ugyancsak föntről belógatva. A színpad hátteréből erős fény tör be egy ajtónyíláson. Ennél látványosabb nyitóképről ne is álmodjon a néző: a jelmezek és a díszlet együtthatása egyszerűen döbbenetes. Aztán ahány bunda, annyi férfi és nő, plusz nőnek öltözött férfi. Mindenki a maga szőr(méj)e előtt. Ahány bunda, bizonyára annyi jellem, hiszen minden táncos máshogy viszonyul a maga élettelen „párjához”. Érzéki simogatást kap az egyik, dühös csapásokat a másik, finom simogatást a harmadik, elfojtott sikolyokat a negyedik, hangos perlekedést az ötödik. Fétis? Dekadencia? Lelki perverzitás? Tessék választani!

Bal hátulról jobb előre fényes „műlesikló” bontja meg a teret. Korunk kultikus objektuma: a kifutó. Itt és most az érzelmi lejtő. A /Verzió hősei amúgy is kifutóvilágban élik „dizájnos” életüket. Érzelmi ürességüknél már csak szellemi sivárságuk szembetűnőbb: „szőrmetársaikhoz” érthetetlen nyelven beszélnek, elemi ösztöneik kielégítésén kívül igazából semmire sem figyelnek. Az átlátszó plexiüvegből készült csúszdaszerű kifutó akár a pokol tornácát is szimbolizálhatja. Mint ahogy a bundák előtt halandzsázók a jeruzsálemi Siratófal tövében imádkozó zsidókra emlékeztetnek. A megbocsátás azonban még várat magára.

Harmadik eleme is van a díszletnek: a táncsánc tetején és a színpad túloldalán krómozott fényű bárszékek. A sánc végén, vagyis a játéktér közepén körporond, amelyre egyedül vagy éppen aktuális társával áll az, aki a mozaikszerű történésekből éppen kiemelkedik. A tizennégy szereplő közül mindig arra figyel a néző, aki e vibráló térben, vagyis az érzelmi koordináták metszéspontjában áll. A többiek hol szenvednek, hol tombolnak, vagy pedig csak vegetálnak. Két figura illeszti egymás mellé a piros-fekete mozaikokat. A Sátán, vagy ha úgy tetszik, a földi pokol ura, akit maga a koreográfus, Csabai Attila formál meg szuggesztíven, és annak társa, a sátán kutyája, akit Gergye Krisztián táncol maradandó élményben részesítve a nézőt. A pokol ura hosszú, fekete hajú férfi-nő, aki karizmatikus alakjával egyszerre vonz és taszít. A hozzá tartozó lény csupaszon csúszik-mászik a színpadon. Nyakán széles örv, a póráz a mágikus erejű Csabai Attila kezében, ő vezeti, olykor húzza-rángatja maga után ezt a tökéletes testű, mezítelen figurát, aki minden kínját-fájdalmát hangtalanul üvölti a világba.

Amikor Gergye Krisztián öltözni kezd a színen, a többiek egymás után válnak meg ruhadarabjaiktól. De nem vetkőznek le teljesen. Koreográfiai „rímképlet”. Az előző jelenetek gondolatiságára utalva a tekintetükkel kérdezik: „Neked nem köztünk lenne a helyed?”

Funkciót töltenek be a bárszékek is. Szerepet játszanak. Társak, táncpartnerek, akikbe több okból is kapaszkodni lehet. A plexitáblákból épült sánc legalsó része átlátszó. Az előadás döbbenetes képét szolgálja azzal, hogy „megmutatja”, mi zajlik alatta. Mintha egy nagy húsdarálóba látnánk, amely fokozatosan elnyeli a csupasz emberi végtagokat. Volt dolga természetesen a jelmeztervezőnek is. Bárcicák és alvilági machók, lövésre kész díszhímek és kiégett arcú nőstények is megjelennek a színen.

Provokatív világ bizarr képekkel.

Provokatív előadás bizarr érzelmekkel.

Egy az igazán jeles produkciók közül.