Beszédmódok karneválja

„Ha Isten nincs, akkor biztosan ő is vidéki” – mondja egy interjúban Darvasi László, miközben a vidékiségen elsősorban a centrum hiányát érti. Ha röviden jellemezni akarjuk Vida Gergely Sülttel hátrafelé című, a Kalligram Kiadónál nemrég megjelent kötetét, ez a fogalom nagy segítségünkre lehet. Ez a költészet a már-már centrummá sűrűsödő valóság, hely, idő stb. folyamatos nyelv általi elvidékiesedése/elvidékiesítése. ĺgy, ezen az úton válik az egyik legfontosabb szereplőjévé a nyelv.

A vidékiség ily módon jelentheti a mellérendelést, a hierarchia hiányát, a szüntelen hezitálást, a lassú pontatlanságot. S ezek után szinte feleslegesnek látszanak olyan kérdések, mint: Bontanak ki ezek a versek valamiféle perspektívát? Megjelölhetők tárgyai, szavai úgy, mint valami világkép biztos viszonyítási pontjai? Még ha ez a világkép talán groteszk is? Ott van mögöttük a teljesség? Hiszen a válasz, hasonlóan a vidékiség–centrum állandó egymásba játszásához: igen és nem. Igen, ha nem egy szigorúan strukturált világot képzelünk el, melyben mindennek megvan a maga helye, hanem egy élőbbet, egy fokozatosan változót. Persze igen, ha ezeket a kérdéseket hagyományosan tesszük fel. Ez a világ azonban nem hagyományos. Nem biztos, hogy azok az értékrendek, eligazító pályák, viszonyítási pontok dolgoznak benne, amelyekhez szokva vagyunk. S ilyen értelemben nincs meg mögötte az a világ. Vagyis a változás, a mindig egy sarokkal tovább való sétálás jellemzi ezeket a verseket, mely séta – mint egy labirintusban – körbe-körbe vezet. Csakhogy annak lehetősége nélkül, hogy ugyanarra a helyre kétszer is megérkezhessünk. Hiába a Vámbéry tér, a diszkó, Megyer, Csiliznyárad stb., mint világunkban azonosítható színhelyek, a versekben ez mind már csak mese, folytonosan felülírt hely. Vagy inkább a szövegben állandóan felépített város, falu...

A kötetet olvasva azt vehetjük észre, hogy az válik benne fő kérdéssé, vajon a versek ironikus-humoros nyelve milyen módon alkotja meg beszédjük segítségével azokat az alakokat, akik benépesítik az oldalakat. S az, milyen eszközök teszik lehetővé, hogy egy-egy versbeli elbeszélő a szövege által megteremtődjön, ugyanakkor meg is kérdőjeleződjön, s esetenként az „igazi” narrátor is felderengjen, hogy aztán játékosan egybeolvadjon vele. Ilyen eszköz(ök)ként említhető(k) meg például a tájjellegű, tömegkultúrás, pletykalapos stb., ugyanakkor filozofikus, nagy irodalmi hagyományt mozgató és híres elődöket (pl. Vörösmarty Mihály, Arany János, Babits Mihály, Parti Nagy Lajos stb.) megidéző beszédmód(ok). De a felvonultatott figurák serege sem mindennapi, illetve éppen hogy mindennapi, csak néhány példa: találkozhatunk itt P. Róza kikosarazott udvarlójával ugyanúgy, mint P. Róza vágyódásának elbeszélőjével, egy rendőrségi jegyzőkönyv beszélőjével, egy falusi futballcsapat centerével, de „magával a költővel” is stb.

A szereplők ezen sokasága mellett nem meglepő, hogy csak kivételes esetben nem húzódik meg a háttérben valamilyen történet. Sőt, egy vidéki történetet kapunk, többféle helyszínnel, változatos szereplőkkel, s az elbeszélők metamorfózisainak köszönhetően is élően bonyolult világgal. S ez mindenképpen a Vida Gergely lírájában megbúvó epikai elemeket erősíti, illetve e líra epikusságát hangsúlyozza.

De egy másik történetet is felfedezhetünk itt, mégpedig azt, amelyik folyamatosan rákérdez a szövegek létrejövésének körülményeire, nyelviségére, a szavak rejtett viselkedésére. Ez a köteten végigvonuló játék főleg akkor érhető tetten, mikor a szavak egy alapvetően más kontextusban, egy szokatlan szóra rímeltetve, szókapcsolatba állítva, esetleg félreírva másképpen kezdenek működni. Olyan retorikai működést indítanak be, olyan alakzatokat hoznak játékba ezáltal, melyek nem hagyják a jelentések megállapodását (egy jellemző példa Az élet indexei című versből: „már megint ez a beszélés / a nyelv pályája be széles / de mozgása édesen kusza / a bazmeg imperatívusza // ha a tegnapból valamit áthoz / készülget a landoláshoz / van hogy gömbszerűnek tünik / legalábbis ha éppen megsünik”). Állandó mozgásban tartják a „jelentést”, a „valóságot”, no meg az olvasó (és így a recenzens) gondolkodását. (Vida Gergely: Sülttel hátrafelé. Kalligram, Pozsony, 2004)