Bementem a bankomba...

Azzal kezdődött az egész, hogy még a múlt ősszel elnyelte a bankautomata a hitelkártyámat. Néhány telefonhívás árán megtudtam, hogy körülbelül három hétbe telik, amire a kártyát visszakapom. Az az érvem, hogy a végzetes elnyelési manőver a szomszédos utcában történt, semmit sem számított. Én ugyanis más bank automatájával nyelettem el a kártyámat, s minden bank az illetékes bank központjába küldi el a kártyákat, ott aztán osztályozzák, majd elküldik azokba a bankfiókokba, ahol kiállították őket. Mindez – most már tudom – három hétbe telik. Felfogtam, tudomásul vettem, ámbár máig sem értem. Azt még megkérdeztem a telefonkagylótól, hogy milyen címen ejthette foglyul az automata az én szerencsétlen hitelkártyámat. Hát, biztosan lejárt! – szólt a dorgáló felelet. Nem, nem járt le! – erősködtem. Akkor pedig rossz azonosító kódot adott meg – mondta a telefon most már ellentmondást nem tűrő hangon. Ez sem igaz! – állítottam én is fennhangon. A kis papírcetli (amolyan elismervény), amit pénz és bankkártya helyett kaptam az automatától, azt közölte velem, hogy a kártya most szépen itt marad, keressem fel a bankomat, az utasításom ugyanis végrehajthatatlan, a hiba kódszáma: XXX.

Mit jelent ez a kód? – ez az én kérdésem volt. A válasz: ilyen kód nincs!

Három hét elteltével a bankom visszaadta a kártyámat. A banki dolgozók a fejüket csóválták az X-eket látva a pici papiroson. Eléggé szorult helyzetben voltak. Azt már ugyanis nem mondhatták, hogy lejárt a kártya használati ideje, s ezért tartotta vissza az automata – hisz látták rajta a dátumot. Azt se mondhatták, hogy helytelen számot ütöttem be a számlapon azonosító kódként, mert akkor a nyomtatvány, amit ott lebegtettem előttük, azt tüntette volna fel. Én azonban nem tágítottam. Mindenáron feleletet vártam a kérdésemre: mi okból? Aztán szikra pattant, abból pedig megszületett a kézenfekvő válasz: Időnként előfordul, hogy rövidzárlat áll be az automata és a bank között, s én éppen egy ilyen rövidzárlat idején akartam a pénzemhez jutni.

– Akkor viszont szépen vagyunk! – mondtam méltatlankodva, ahelyett, hogy megköszöntem volna a „kielégítő” választ. – Mi van, ha mindez az ország másik végében történik velem, s nincs pénzem vonatra vagy buszra, hogy hazajöjjek. És ha külföldön történt volna?...

De erre már senki sem válaszolt. Csak amolyan „menj már a fenébe!” kifejezésű tekinteteket kaptam, illetve „örülj, hogy tényleg nem külföldön történt” jellegűt. S meg kell hagyni, ez utóbbinak valóban örültem is.

Akkor lepődtem csak meg igazán, amikor pár nap múlva megkaptam az éppen esedékes banki kimutatást. Dülledezett is a szemem azt látva, hogy minden esetben, amikor pénzt vettem fel a számlámról (mármint a saját pénzemet), 25 korona kezelési költséget számoltak fel nekem. Magyarázatra áhítottam, hát – mint már az elején említettem – bementem a bankomba. S a magyarázat: ha készpénzt veszek fel (az én saját pénzemről van szó!), azért illetéket kell fizetnem. Ez amolyan ösztönzés, hogy a kliensek inkább a hitelkártyájukat használják.

– De ember! Nekem az automata elnyelte a kártyámat, ezért kellett a bankban felvennem a pénzt.

– Akkor pedig vigyáznunk kell, nehogy rossz számot üssünk be, hogy a pénzünkhöz is hozzájussunk, s a kártyánk is megmaradjon – mondta bizalmaskodó és egyben lekezelő stílussal (ahogy egy kis hülyével szokás beszélni) a banki alkalmazottak jelvényét viselő fiatalember.

– Olyan egyszerű az azonosító kódszámom, egyszerűbb nem is lehetne. S nem ütögettem mellé! – persze, a bizonyítékom addigra már nem volt meg, hogy odavághattam volna elé.

– Ajaj! Mindenki ezt állítja... – erősködik tovább majomkodva. – Pedig csak két ok létezik, ami miatt elnyeli az automata a kártyát: vagy nem érvényes már, vagy rossz számot üt be valaki.

Ez már több a soknál! De mit tehetek? Száz koronát veszítettem amiatt, hogy a három hét alatt négyszer vettem ki készpénzt a bankomban.

Emberek, vigyázat! Januártól emelkedtek a banki illetékek. Jól nézzétek meg, nem járt-e le a hitelkártyátok, és ne nyomkodjátok össze-vissza az automata számlapján a gombokat! S ha az mégis úgy dönt, hogy nem adja vissza a kártyátokat, hát pechetek van. Akkor aztán szidhatjátok a bankotokat, ahogy én szidom olykor az én drága, de nagyon drága bankomat.