Azon a napon

Ige: „Azon a napon Alkotójára tekint majd az ember, és meglátja szemével Izráel Szentjét. Nem tekint az oltárokra, keze alkotásaira, meg sem látja, amit ujjaival csinált, a szent fákat és tömjénező oltárokat... Mert elfeledkeztél szabadító Istenedről, erős Kőszikládra nem gondoltál, azért ültetsz gyönyörű ültetvényt, és teletűzdeled idegen vesszőkkel.”

(Ézsaiás könyve 17, 7–8, 10)

Érdekes kultuszaik és csábító szertartásaik voltak az Izraelt körülvevő népeknek, és ezek mindig fölöttébb vonzó hatással voltak az Isten népére is. Mindjárt a legalapvetőbb különbség az volt, hogy a sokszor túl egyszerű, puritánnak mutatkozó egyistenhittel szemben ezek a népek sok istent imádtak, és ez a változatosság már eleve tetszetős lehetett. S mivel ezek a népek általában valamilyen természetkultuszt gyakoroltak, vallásuk sok hasonlóságot mutatott még akkor is, ha isteneiket különböző névvel illették. Tammúz és Istar az akkádoknál, Baál és Asera a hettitáknál, Ozirisz és Izisz az egyiptomiaknál, vagy Adonisz és Afrodité a görögöknél ugyanolyan párokat alkottak, és tiszteletük módjában is közel voltak egymáshoz. A száraz évszak kezdetén a vegetáció elhalása, majd az esős évszak érkeztével az újraéledése összefüggött az egyik isten halálával, majd a párja segítségével történő újraélesztésével. S mivel ezek mindig összefonódtak a termékenység titkával, a hozzá kapcsolódó szertartások is tele voltak kultikus prostitúcióval és orgiákkal. S ha hozzáadjuk mindehhez még azt is, hogy ez idő tájt ezeknek a népeknek gazdasági és politikai hatalmuk is Izrael fölé emelkedett, érthetőnek, sőt talán bocsánatosnak is gondoljuk azt, hogy ezeknek a népeknek isteneihez fordult Izrael is. A próféta által emlegetett gyönyörű ültetvények is inkább ilyen, az Asera tiszteletére telepített gyönyörligetek voltak, ahol a már imént említett kultuszokat gyakorolták. A siker és a gyönyör összefonódása, a pillanatnyi élvezetnek az örök és maradandó fölé helyezése jellemzi ezt. A legszomorúbb pedig az egészben az, hogy a próféta itt együtt emlegeti Izraelt mint Jákób fiait, az északi országrészt a többi megítélt pogány néppel (lásd Ézs 13–21) Mert ez a magatartás szükségképpen ítéletet von maga után!

Körülbelül 2700 év telt el azóta, hogy Ézsaiás próféta kimondta ezeket az igéket. Az akkori istenek nevei feledésbe merültek, de az általuk képviselt kultuszok, hitek és tévhitek ma is erősen dívnak, s ez a divat szinte feltartóztathatatlannak tűnik. A magunk emelte bálványok már a rádió és tévé hullámain érkeznek hozzánk rövid idő alatt agyontömjénezett „sztárok” formájában, hogy aztán sokszor ugyanolyan gyorsan dobjuk is őket. Pénzben kifejezve is milliók, amiket ki- vagy beszavazásukra áldozunk, hogy egy kis „gyönyörligetet” lopjunk be magunkhoz. Vagy „szórakozás” címszó alatt keressük az ilyen ligeteket. Egy beszélgetés alkalmával fiatal gyerekek világosítottak fel, hogy milyen is az „IHB buli”. És ez az „iszunk, hányunk, belefekszünk” egyáltalán nincs messze attól, ami ellen a próféta felemelte szavát. Tudom, hogy nem minden szórakozás végződik így, de az iránytű nagyon sokszor ilyen veszélyt mutat, és jól tudjuk, hogy a lejtőn már nehéz megállni! A pillanat értéke nagyon felszökik, s az alkotás az Alkotó helyét ostromolja. De a próféta figyelmeztet, hogy nem lesz ez mindig így! Mert minden megítéltetik egyszer, és itt nem csupán az „utolsó ítéletre kell gondolnunk. Mert aki csak a pillanatnak él, a pillanat elmúltával hirtelen a semmiben találhatja magát.

De a próféta beszél egy másik pillanatról is! Arról a napról, amikor rájön az ember a bálványok hiábavalóságára. Akkor majd Alkotójára tekint, és keresi az élete célját, mert az előzők hamisnak bizonyulnak. Csak vigyázzunk, mert ez a két idő egyszerre van jelen életünkben! Mert a Teremtő e mostani időnkbe adta az Ő Szabadítását, az erős Kősziklát, akire hitünket alapozhatjuk, és életünket építhetjük: az Úr Jézus Krisztust. S ez olyan alap, amely a viharban is megáll, olyan hitcél, amely örök távlatot jelent.

S március 15. kapcsán még egy zárszó: Mikor Kölcsey Ferenc 1823-ban megírta a Himnuszt, ezt a címet írta fölé: „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból.” És mikor már végigmondott múltat és jelent, az utolsó versszakban azt írja: „Szánd meg Isten a’ Magyart...”! Mert ez a szánakozó kegyelem tarthatja meg az „azon a napon Alkotójára tekintő” nemzetet.

A szerző református lelkész