Az országgyűléshez

Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,

Mert nincs rendében eljárásotok,

Ti a dolog végébe kaptatok,

És így tevétek már régóta mindig;

Látják, kik a multat végigtekintik.

Ki képzel olyan templomépitőt,

Ki a tornyot csinálja meg előbb?

És azt a levegőbe tolja, hogy

Ott fönn maradjon, míg majd valahogy

Alája rakja szépen a falat,

S legeslegvégül jőne az alap.

Ti vagytok ilyen mesteremberek,

Ezért ad a hon nektek kenyeret,

Ezért fizet szivének vérivel!

Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

Időt, erőt eltékozoltok, és ha

Sikert mutattok is föl néha-néha,

Csak olyan az, mintha hogyha engemet

A szomjuság bánt, s adnak víz helyett

Ételt, s talán még épen olyan ételt,

Mitől szomjúságom csak jobban éget.

Ha ez siker, ha ez jótétemény:

Elmémet a bölcsőben hagytam én.

Hiába minden szép és jó beszéd,

Ha meg nem fogjátok az elejét,

Ha a kezdetnél el nem kezditek...

Sajtószabadságot szerezzetek.

Sajtószabadságot, csak ezt ide!

Ez oly nagy, oly mindenható ige

A nemzetben, mint az isten „legyen”-je,

Amellyel egy mindenséget teremte.

Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek

Eláradó bőségben termenek,

S bár az utósó szolga és a pór

Zsebébül aranyat marokkal szór:

Azon nemzetnek még nincs semmije,

Azon nemzetnek koldus a neve.

S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,

Nyomorg, tengődik mindenfélekép:

Azon nemzet gazdag végtelenűl,

Mert a jövendőt bírja örökűl.

Haladni vágyunk; de haladhatunk?

Én istenem, milyen golyhók vagyunk!

Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,

Hová megyünk? ... meglássátok, gödörbe.

Szemünk bekötve, fogva szellemünk,

Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,

A szellem rab, s a ronda légbe fúl,

Mely dögvészes már önnön átkitúl.

A szellem rab; mint a hitvány kutyát,

A ház végére láncba szoriták,

S láncát harapva tördeli fogát,

Amellyel védni tudná a hazát...

A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,

S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!

Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak

Megvetésére a kerek világnak!

(Pest, 1848. február)